Szökevények
2013-03-12 15:31:35
- Nagy Székely Ildikó
Renáta tőmondatokban él. Nemcsak beszéde, tekintete, mozdulatai sem kínálnak többet pár villanásnál. Mesélni senki sem hallotta, talán csak a karjába csimpaszkodó parányi emberke, ő is csak villanyoltás után.
Renáta tőmondatokban él. Nemcsak beszéde, tekintete, mozdulatai sem kínálnak többet pár villanásnál. Mesélni senki sem hallotta, talán csak a karjába csimpaszkodó parányi emberke, ő is csak villanyoltás után.
Első csengetésre nyílt a nagy fekete kapu, aztán már ott is ültünk egymás mellett az anya- és gyermekvédő központ igazgatói szobájában, előttünk aprósüteményes tál, melyet a másfél éves Balázska mindegyre megkörnyékezett.
– 17 – nézett rám a szép arcú, sportos testalkatú lány, amikor életkoráról érdeklődtem. „Bőre, mint a hó, haja, mint az ében...” – jutott eszembe a mesebeli idézet, miközben lassú, óvatos mozdulatokkal szólongattuk vissza a megszökött éveket.
Renáta 4 éves volt, amikor szüleit emberölés miatt bezárták. A nagyszülők gondjaira maradt – kilenc testvérével együtt –, nagyanyja azonban, aki akkoriban sokat betegeskedett, pár hónap múlva beadta egy gyermekotthonba.
– Volt jó is, rossz is. Sokan voltunk – foglalta össze az intézetben töltött tizenegynéhány évet. Nem lepődtem meg szűkszavúságán, eddig minden, árvaházban nevelkedett beszélgetőtársam bezárult, amikor a gyerekkorra terelődött a szó. 15 éves korában apja, aki időközben letöltötte börtönbüntetését, megjelent az otthonban, és kérte, hogy „adják haza” a lányt. Időbe telt, amíg Renáta hazatérhetett, addigra már Magyarországra ment dolgozni a férfi, így nagynénje vette magához.
– Úgy gondolta, jól jön az a havi 42 lej, amit utánam kap, de nem jött be a számítása, mert nem az ő lakcímére utalták a gyermekpénzt. Rövid időn belül szélnek eresztett – idézte fel rezzenéstelen arccal a pár hónapos színjátékot.
Volt osztálytársaival Temesvárra ment dolgozni egy kürtőskalács-sütödébe. Ott ismerte meg kisfia édesapját. Időközben apja is újra előkerült, és a rendőrséggel kerestette lányát.
– Egy nap egyenruhások állítottak meg az utcán. Fogalmam sem volt, mit követtem el, hova visznek. 24 órát tartottak a rendőrségen. Az otthonba nem mehettem vissza, hazakerültem apámhoz. Akkor már babát vártam, csak senki sem tudta. Én is csak a második hónapban jöttem rá, addig azt hittem, a vérszegénység miatt vannak a rosszullétek.
A nyárádmenti falusi házban nem érezte otthon magát az anyaság előtt álló kamaszlány.
– Nem szeretem a veszekedést, a durvaságot, a koszt. Ott csak ilyesmiben volt részem. Apámmal és három testvéremmel éltem egy házban, tudtam, hogy ha megszületik a baba, egyikükre sem számíthatok. Könnyű szülés volt. Egy falubeli nő babaruhákkal, élelemmel segített, ő tanított meg arra, hogyan kell bánni a gyerekkel, eleinte ugyanis még felöltöztetni is féltem. Hat hónapos volt Balázska, amikor anyám is kiszabadult a börtönből. Nagyon nehéz időszak következett, valamennyien győzködtek, hogy adjam be egy otthonba a kisfiam, de nem akartam. Akkor jöttem ide, amikor már nem bírtam tovább az otthoni állapotokat. Most már unszolnak, hogy költözzünk haza. Persze, jól jönne nekik a 200 lej Balázska után meg az én gyermekpénzem.
Renáta hat hónapja él a megyei gyermekvédelmi igazgatósághoz tartozó anyavédő központban. Általában ennyi ideig szoktak ott tartózkodni gyerekükkel a nehéz helyzetben lévő édesanyák, de szükség esetén a fél év meghosszabbítható. Az ő esetében különösen fontos a hosszabbítás, egy hónap múlva ugyanis 18 éves lesz, és önállóan dönthet a sorsáról.
– Hogy képzeled el a továbbiakat? – kérdeztem, miközben a szociális asszisztens kíséretében Renáta szobája felé tartottunk a hegyi kirándulások hangulatát idéző falépcsőkön.
– Nyolc osztállyal? – kérdezett vissza. – Szeretnék mindent megadni a kisfiamnak, szeretném, hogy tanult ember legyen belőle, ne az ócskavasat gyűjtögesse egész nap, mint a szüleim.
– Renáta itt mindent megkap, amire neki és a gyereknek szüksége van, így megspórolhatta a kettőjüknek járó havi 242 lejes juttatásokat. Persze, még vásárol ezt-azt, legutóbb cipőt vettél, ugye? – nézett a lányra a szociális asszisztens. – De már van 600 leje, és ha a gyerekével együtt hagyja majd el a központot, egy minimálbérnek megfelelő fizetés is megilleti. Ennyi talán már elég lesz az induláshoz.
Plüssállatokkal benépesített rácsos kiságy fogadott a patyolattiszta szobában, szemben vele elegáns dívány, mellette egy kisasztalon zenelejátszó, a sarokban játékautók, karikák, kockák. A plafonon számtalan, cérnára fűzött papírszívecske.
– A barátjától kapta – mosolygott idegenvezetőm. Renáta ölbe vette Balázskát, úgy emelte le a szekrény tetején várakozó cumisüveget. Nem szívesen beszél párjáról, még nem tudja, hova alakul a kapcsolat – mondta, miközben megitatta a kisfiút. Pár perc múlva a fiúcska már egy gumilabdát bűvölt, labdázni akart velünk, aztán hagyta magát a karikákkal elcsábítani. Közben az is kiderült, hogy édesanyja egy ideje könyvkötészetet tanul egy alapítványnál.
– Nagyon sokszor lemondhatott volna a gyerekről, ha le akart volna mondani. De ő szereti Balázskát – magyarázta a meleg tekintetű, fiatal hölgy, miközben lefele haladtunk a lépcsőn. Renáta a szobában maradt a kisfiúval. Halk zene jelezte ottlétüket.
