Szökés a pokolból

Ha már a Maros Művészegyüttes is háborús témáról tart előadást, a keleti szomszédunknál ropognak a fegyverek, gondoltam, én is megerőltetem az emlékezetem, és édesapám elbeszélései alapján írok egy háborús témájú beszámolót, amíg az idő nem rombolja le végképp az emlékeket. Az indítékot Sebestyén Mihály Csütörtöki kimenőben megjelent utolsó mondata adta, mely így szól: Közölték a honvédekkel, hogy Magyarország elveszett, megszállták az oroszok. Ez a kijelentés édesapámat Madéfalván, a Szellőhegyen érte. 

1944 márciusában bújtatták egyenruhába, aknavetősnek képezték ki. Kiképzés után  a Hargita-hegységben levő Szellőhegy tetején állították tüzelőállásba, mivel a front nemsokára odaér. A hosszú várakozásban, a környék vigyázásában jól érezték  magukat, a tábori konyhán jól főztek. Mi kell a katonának? Enni, aludni. Vidámak  voltak, mintha lakodalmi mulatság következett volna. Nagyon bíztak az aknavetők pusztító erejében. 

Megjött a parancs: érkezik a front, tüzelőállásokba  felállni! Ettől a naptól minden megváltozott. A tábori konyha már csak néha-néha füstölt, hiszen az ellenség azonnal odalőtt, a katonák ették, ami a hátizsákban volt. Az első tűzparancs után mindjárt érkezett a válasz, még a föld is megremegett, hamarosan megtapasztalták az ellenség fölényét, pusztítását. Két hétig valahogy még bírták, apadóban volt a lövedék, s rövidesen megérkezett a parancs a visszavonulásra. Egyik este a szakaszvezető kijelentette, hogy Erdély elveszett, muníció-utánpótlást már nem kapnak, úgyhogy visszavonulást parancsolnak. Nagyon kellett vigyázni, hogy a lóvontatású  aknavető nehogy fölboruljon. Már Szováta  környékén jártak, amikor  édesapámnak eszébe jutott,  a kiképzésen úgy tanulták, hogy a honvédnek a kulacsa sosem szabad üres legyen, így a kollégájával beléptek egy udvarra vizet tölteni. Körülnéztek, a kert végén az erdő, a kanyargós úton a nagy porfelleg, futólépésben zajlik a visszavonulás. Itt az alkalom, azonnal megszökni ebből a pokolból, mint a villámcsapás, be az erdőbe! 

Márkodban bementek egy házhoz, a háziasszony azonnal megértette, miről van szó, szerzett valami szakadt ruhákat, az istállóban átöltöztek, a katonaruhát elásták a ganéba. Sajnálta az új köpenyt. Tompánál a hegytetőn egy német lovas tiszt megállította őket, és egy térképet bökött eléje. Valahogy megértették egymást, de már az orosz rájuk eresztett egy sortüzet. Mindenki szaladt, amerre látott, be az erdőbe. Még szerencséjük volt az orosszal, mert ha a német gyanút fog, azonnal főbe lövi őket. Sikerült beérkezniük Vásárhelyre. A Sáros utca sarkánál  figyelte a terepet.  A Duduc-féle üzletet rámolták ki a visszavonuló németek. Egyszer csak valaki vállon ragadta, egy német tiszt, s egy zsák cukrot tett föl a vállára, s intette, hogy kövesse végig a Kossuth utcán. Miután a Maros-hídon átmentek, egy nagy robbanás, és a híd a levegőbe repült. A visszavonuló németek fölrobbantották a hidat. Még egy szivart sem kapott a némettől, hogy legalább az éhségét csillapítsa.

Mezőpanitig meg sem állt, hátul a kerítésen szökött be, édesanyám alig ismerte meg. Nagy volt az öröm. Azonnal az ágy alá ásott egy gödröt fekhelynek, s csak éjszaka mert előbújni. Ugyanis nagy volt a káosz a faluban, s ha lefülelik a vasgárdisták, azonnal kivégzik. 

Szerencsére egy orosz tiszt csinált rendet a faluban. 

1990-ben jött a rendelet, hogy a háborús veteránok kárpótlást kapnak. Be is szereztük a szükséges iratokat, meg is jött a válasz a Hadtörténeti Intézettől, hogy honvéd Török Sándort szökevénynek nyilvánították, nem jogosult kárpótlásra. Erről a szökésről csak 90 éves korában mert beszélni a gyermekeinek. 

Az első világháború kitörésének 100. évfordulójáról is írnék, hiszen apai nagyapám aktív résztvevője volt. A községből minden épkézláb férfi behívót kapott, kivéve a nagycsaládosokat. Nagyapám ide tartozott, öt gyermek apja volt. Még a falu anyagi ügyeit is rábízták. A sok fiatalasszony – férjük a harctéren – félrelépése annyira megviselte, hogy nem bírta tovább. Önként vonult be katonának. Az utolsó tábori lap Mărăşeşti-ről érkezett e pár sorral: Imádkozzatok értem, nagyon szorult helyzetben vagyunk. Többé felőle semmi hír. Hiába várták haza. A nemzetközi Vöröskeresztnél sokat érdeklődtek felőle, de eredménytelenül. Ki tudja, hol nyugszik a nagyvilágban?  Írtam a Hadtörténeti Levéltárba, azt válaszolták, hogy utánanéznek, ha valamit megtudnak, értesítenek. De nem jött válasz. 

Török Sándor