Nem is kell végigszűrni magunkon a reggelente beözönlő híráradatot ahhoz, hogy tökéletes keresztmetszetét kapjuk annak, ami ebben az országban nagyvonalakban zajlik. Persze, sok más minden is zajlik ebben az országban, de ha a honi, balkáni realitás vizenyős talaját vesszük szilárd alapul, elég ha vetünk egy renyhe pillantást a november 28-i lapszámunk harmadik oldalára, ahogyan tettem volt én is. Ráadásul teljesen random módon, hiszen hozzám online érkezik a lap. És csak úgy, találomi beletekintésre felötlöttek a következő topikok: leváltották a határrendőrség vezetőit a korrupcióért elítélt nagybányai polgármester szökése miatt; bűnvádi eljárást indítanának Florin Cîţu volt kormányfő ellen; mellkason szúrta nevelőjét egy diáklány Nagyváradon; ötvenhárom vonat indulását felfüggesztették; valamint: 1000 kilométer autópálya épülhet a következő pár évben.
Na, kérem szépen, van itt minden, mint a búcsúban, minden, mi minket reprezentál, kvázi. Nem is időzöm külön-külön e magvas történeteknél, de azért pár részlet erejéig csak átlibbenek fölöttük. Az egyik, hogy a szökésben lévő elöljáró (szökőjáró?) nemrég még azzal itatta be magát a köztudat indigójába, hogy szinte habzó képpel ágált ország-világ előtt a nagybányai kürtőskalácsárusok nemzetrontó bódéja mellett, s lelkes hazafiságáról bizonyságot téve hangoztatta e magyaros csemege lefordítatlan megnevezése kiírásának áruláshoz hasonlatos bűnét. Na, aztán kiderült, hogy a becsület mintaképe épp azon az országon keresztül próbálja menteni az irháját, amely e lefordítatlan megnevezést anyanyelvi szavaként könyveli el.
És abból az országból fut éppen, amelyet annyira félt. És amelyet – a bírósági ítélet szerint – bizony-bizony meglopott. Ejnye-bejnye.
Hogy a volt miniszterelnök is ezt tette-e, abba most ne menjünk bele, úgysem tudjuk, ám azt igen, hogy ebben az országban e tettre az esély ugyanakkora, mint a politikai háttérből megfújt karaktergyilkosságnak, úgyhogy várjuk ki a végét. Címként azonban jól mutat, talán igaz is lehet.
A váradi történet szinte tragikus fordulatba torkollt, itt most ne vegyük elő a bezzeg az én időmben szlogeneket az aranykorszak iskoláinak tökéletességéről, mert azok sem voltak másak egy személyiségromboló, agymosó, erőszakos átnevelőtábornál á lá pionír, de tény, hogy mintha kevesebb tanárt szurkáltak volna le eminens diáklányok, mint ma. Ide a balkáni háttér azért nem illeszkedik olyan velősen, mert a fejlett Nyugaton sokkal több ilyen sajnálatos eset fordul elő – igaz, csak néhány éve, és azt is sejtjük, hogy miért. De nem írjuk le, mert polkorrektek vagyunk (amúgy nem).
És akkor elértünk e rövid, véletlenszerű és látens látlelet végére, az időjárás miatt felfüggesztett vonatjáratokhoz (már szóra sem érdemes) és a soron következő évek alatt megvalósulható ezer kilométernyi autópályához, amelyre a legmegfelelőbb és legőszintébb reakció egy lónyerítéshez hasonlatos, jóízű röhögés. Hiszen elég, ha az ígéretek Szabó család hosszúságú tárházának csak a töredékét vesszük alapul e jövőbeli realitás életképességét illetően, ha visszaemlékszünk, hogy az egykori, a Kárpátokat átszelő sztráda tervezett költségvetése meghaladta egy jófajta holdraszállásét, ha megtekintjük a harminchárom év alatt megvalósult infrastruktúrát, ahhoz, hogy a csekélyke reménykedés mellett ordítva sírjunk és röhögjünk egyszerre itt, a lehetőségek valódi és hamisíthatatlan hazájában, amelyből még a szökőjárók is sunnyogva távoznak.
