Sznoblessz oblízs

• 2011-10-25 15:02:02

• Joó Kristóf

A címben alkalmazott, de jócskán „átfacsart” mondást eredeti formájában sokan ismerhetik: Noblesse oblige – vagyis „a nemesség kötelez”. Hogy ez a szólás mára anakronisztikussá vált-e vagy sem (nem lévén társadalmi súlyú nemességünk a nagy háborúk, az államosítás, a bărăgani-i és egyéb kényszerlakhelyek kora múltán), arról a fenti módon megcsúfított közmondás is tanúskodik.

A címben alkalmazott, de jócskán „átfacsart” mondást eredeti formájában sokan ismerhetik: Noblesse oblige – vagyis „a nemesség kötelez”. Hogy ez a szólás mára anakronisztikussá vált-e vagy sem (nem lévén társadalmi súlyú nemességünk a nagy háborúk, az államosítás, a bărăgani-i és egyéb kényszerlakhelyek kora múltán), arról a fenti módon megcsúfított közmondás is tanúskodik. De számosan lehetnek Olvasóim között, akik ismerhettek vagy ismerhetnek olyanokat, akik családjuk egykori társadalmi rangját ma is féltett műtárgyként őrizgetik napi gyakorlatukban, és ezt leginkább jólneveltséggel – és olykor mintegy elejtett félmondatokkal – hozzák a külvilág tudomására.

Mikszáthunk már a 19. század alkonyán vitriolba mártott tollal emlékezett meg a dzsentriről, vagyis arról a leszegényedett közép- vagy kisnemes rétegről, amelynek tagjai puszta formalizmussal tartották fenn társadalmi rangjuk illúzióját. De nem Mikszáth az egyetlen ilyen író! A nálunk is jól ismert P. G. Wodehouse frenetikus és vidám regényeiben ugyancsak lépten-nyomon felbukkan az angliai nemes, aki az ötórai teázások közötti időszakokat vastag semmittevéssel tölti ki és – viszonyítva például személyzetéhez – meglepő előmenetelt mutat a degenerálódás útján.

De térjünk vissza a dzsentrihez – immár nyelvi szempontból! Angol eredetű szó (gentry – ’nemesség, köznemesi osztály’), amelynek középangol előzménye az ófrancia genterise, gentelise (’rang, előkelőség’). A németben és a franciában a gentry leginkább az orvosokból, ügyvédekből, tudósokból stb. álló középréteg jelölésére szolgált. A magyarban az 1870–1880-as években terjedt el, mégpedig az elszegényedő, birtokait elveszítő nemesség jelölésére, amely ragaszkodott társadalmi rangjához, úri életformájához, közben kapitalizmusellenes nézeteket vallott. A „dzsentrik” többsége köztisztviselői pályára kényszerült. A 20. század első felében az úri középosztály szinonimájaként találkozunk vele, leginkább az „újnemesség” értelmében.

Hanyatlásának „ellenintézke-déseként” a dzsentri tehát sokszor olyan életformát választott, amit ma sznobságnak, sznobériának nevezhetünk. A sznob szó is angol vidékekről indult, német közvetítéssel ért ide, s az ’előkelősködő, műveltnek, kifinomultnak látszani akaró személy’ jelentésében honosodott meg a magyarban. Végső eredete mégis csak egy rövidítés: régi okmányokban a „s.nob.” megjegyzés arra utalt, hogy „nemesség nélküli” (latin sine nobilitate).

A sznobok sajátos életvitelével és ízlésvilágával kapcsolatban további, inkább már német gyökerű szavakat is találunk a magyarban, például a procc vagy a snassz mellékneveket. Ma már mindkettő ritka, régebben azonban – nem kevéssé megbélyegző éllel – gyakran használták.

A procc ’hencegő, pöffeszkedő, előkelősködő’ emberre volt használatos (a német protzig-ból), sőt igei alakja is volt: proccol. A múlt század első harmada volt e szó
„virágkora” a magyarban. A ’pöffeszkedés, felfuvalkodottság’ értelme még világosabbá lesz, ha emlékeztetünk rá, a Protz eredeti (német) jelentésében a békára utalt (ma a béka Frosch a németben! – de hallgasd csak e két szó hang[ulat]i egyezését!). A bizalmas városi társalgási nyelv szava volt – akárcsak a cseh nyelvben, ahol ugyanilyen értelemben használják, s így írják: proc.

1867-ben a pest-budai Lánchídról írták le, hogy a bécsi Ferdinandsbrückéhez képest snassz. Vagyis ’silány, értéktelen, elmaradott, szegényes’. Ausztriai német eredetű szó: a Gschnas ’értéktelen holmit’, ’utánzatot’ jelentett, de átvitel nyomán ’olcsó, inas hús(cafat)’ értelemben is használták. A magyarba – különös kanyarral – a bécsi művészéletből került, amelyben a Geschnas szóval a hamisítványokat, utánzatokat jelölték. A szó végső forrása a Geschneisse (’hulladék, eselék’), ami a ’vágni’ jelentésű schneiden ige gyökét őrzi. A magyar azonban kiküszöbölte a szó eleji mássalhangzó-torlódást, és a g-től rövid úton megszabadulva snassznak nevezte egy idő után a ’fukar, rosszul öltözött, toprongyos, elhanyagolt’ embert is, aki állandó pénzzavarral küzd, de nagyon igyekszik leplezni. Nos, a dzsentrik körében bizony gyakran megesett, hogy társadalmi öntudatukhoz képest csak másod-harmadrendű holmihoz juthattak hozzá, ami arisztokratikus tartásukhoz – illetve ennek erőltetéséhez – képest meglehetősen snassz volt.

Ezek a szánalomra és mosolyra egyaránt méltó – vagyis tragikomikus – alakok sokszor „rázták a rongyot”. A nagyzoló képmutatásra utaló rosszalló, elítélő kifejezés ma is virágzik nyelvünkben, de eredetileg azokra a nőkre mondták, akik szegényes ruhájukhoz nem illő módon illegették magukat, „riszálták a farukat”, vagyis rázták a szoknyájukat, a rongyot.