Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Szlovéniai tartózkodásunk nyolcadik napján eljött a hazaindulás ideje. Korán keltünk, mert a terv szerint hazafelé nem a legrövidebb úton megyünk végig, hanem jókora kerülővel utazunk végig a Soca (Szocsa, olaszul és magyarul ismert nevén Isonzó, németül Sontig) folyó szlovéniai szakaszán. Vártam már ezt a napot, mert gyermekkoromtól ismert volt számomra a folyó és főleg a folyó mellett fekvő Doberdó neve. A több mint hatvan éve középiskolás korosztályomnak kötelező olvasmány volt Zalka Máté Doberdo című könyve, és tanáraink találkozót is szerveztek S. Sándor bácsival, aki végigharcolta a gyászos emlékezetű első világháborús éveket az Isonzó völgyében. Később még két olyan idős férfivel is elbeszélgettem, akik szintén ott harcoltak.
Gozd Martuljek falu határában a Martuljek- (2600 m) hegy és a Sava Dolinka között elhelyezkedő szállodától az Isonzó völgye nyugatra fekszik, mégis észak felé indulunk, a szlovén-osztrák-olasz határ felé, mert az utazás ott könnyebb autóbusszal. Átmegyünk Martuljek falun, majd rövid fotószünetre megállunk az alig 5 kilométerre fekvő Kranjska Gorában. A neves üdülőhely, síközpont közelében ered a Sava Dolinka, a Száva folyó egyik fő ága. A település közelében számos különböző nehézségű sípálya áll az érdeklődők – amatőr vagy hivatásos sízők – rendelkezésére. A közelében van a földkerekség egyik legnagyobb síugró sánca.
Krajnska Gora után érintjük Ausztriát, majd Olaszországot, és az olasz Tarvisio város után a 203-as számú főúton, a magas hegyeket megkerülve, a Szocsa forrásvidékétől (Trenta völgye) néhány kilométerre délnyugati irányban térünk vissza Szlovéniába.
Általánosan elismert tény, hogy az Isonzó Európa legszebb vadvize, teljes hosszában smaragdzöld színű.
Az első település, ahol rövid pihenőt tartunk, Bovec község, itt már találkozunk az összességében 140 km hosszú Isonzó folyóval és az első világháború borzalmaival.
Az Isonzó völgyében több mint egymillió fiatal katona életét követelte a két évig tartó, tucatnyi öldöklő ütközetek sorozata és az állóháború, ráadásul az eltűntek és sebesültek száma elérte a félmilliót.
1915. május 23-án Olaszország váratlanul hadat üzent az Osztrák–Magyar Monarchiának, és azonnal 800.000 katonát vezényelt – területszerzési szándékkal – a szlovén határra, az Isonzó völgye nyugati részére, ugyanis ebben az irányban feküdtek azok a területek, amelyeket Olaszország magának követelt a monarchiától. A monarchia sebtében átvezényelt csapatokkal várta a támadást. Csapatait megbízható magyar és más nemzetiségű katonák alkották, Erdélyből (Csík-, Gyergyó-, Marosszék), a Partiumból, Kárpátaljáról, Arad, Temesvár, Szabadka vidékéről. Veszteségeik meghaladták a háromszázezret. Az első csaták 1915. június 23. – július 7. között zajlottak le, ezeket még 11 követte 1917. október végéig, amikor a kobaridi (caporettói) áttörés, jelentős német segítséggel és a harci gázok alkalmazásával, végleg visszaszorította az Isonzó völgyéből az olasz csapatokat. Viszont 1918 júniusában a monarchia utolsó offenzívája az olasz fronton, Piavénál katasztrofális vereséggel zárult számára.
Az Isonzó folyó völgyét meredek sziklafalak övezik, a gyér növényzet, a rejtőzés, a védőállások kiépítésénél tapasztalt nehézségek kemény próba elé állították mind a védőket, mind a támadókat, a heves, kézitusákkal tarkított harcokban nagy veszteségeket szenvedtek. Dermesztő hidegben, nagy forróságban a monarchia csapatai sikeresen védekeztek és verték vissza az olasz támadásokat, így az erős, túlerőben levő olaszok csak nyolc kilométert tudtak előrenyomulni, de újabb tartalékok bevonásával állandóan újabb csatát kezdtek.
Az Isonzó völgye ma nagyrészt Szlovénia része, sem Olaszországé, sem az osztrák államé, viszont, tapasztalatunk szerint, az itt elhunytak emlékét méltón ápolják a szlovénok. A védművek, lövészárkok nagyobb része ma is létezik, bővültek múzeumokkal, emlékművekkel. Többnyelvű kiadványokat olvashatnak, képeket láthatnak a turisták, a látogatók, láthattunk mi is. A völgyben számtalan katonai temető van, korábban már írtunk egy ilyenről, itt nem részletezem, mert minden hasonló hely egyformán szomorú, felkavaró élmény. A harcoló felek veszteségei megdöbbentő méreteket öltöttek, a folyó olykor vörös színben folydogált az ott elesett katonák vérétől.
Bovec település után az országút nagy kanyarokkal, állandó irányváltozással követi az Isonzó és a határ vonalát. Rövid ideig megállunk Kobarid (Caporetto, Karfeit) településnél, ahol a monarchia csapatai 1917 októberében áttörték az olasz frontot. Ennek a harcnak az eseményeit örökítette meg Hemingway Búcsú a fegyverektől című regényében. A kiszélesedő völgyben átutazunk Tolmin, Kanal ob Soci községeken, majd Nova Gorica városához érünk.
A Soca völgye közepén található Szlovénia gyöngyszeme, a Kanal ob Soci nevű városka. A frontból hátramaradt világháborús maradványok mellett a folyón átvezető hídjáról nevezetes, ez egyben a város jelképe is. Már az ókorban is építettek itt hidat, majd a 14. században fontos átkelési pont volt a folyón. A híd körül minden évben búváreseményeket rendeznek.
Goriska régió központja, Nova Gorica (olaszul Nuova Gorizia, németül Neu-Görz) az olasz határon terül el. A második világháború után Gorizia városát kettéosztották, a kisebbik rész, a külváros került Jugoszláviához, minden kulturális és gazdasági központ nélkül. Hamarosan új városházát, régióközpontot, színházat, székesegyházat, egyetemet, iskolákat, áruházakat építettek, így Nova Gorica (Új Görz) Szlovénia tizedik legnagyobb városává fejlődött. A hegyek és az Isonzó érdekesen, csodálatos összhangban ölelik körül Szlovénia egyik legszebb városát. A város határában zamatos gyümölcsök teremnek, és itt épült a híres Solkan vasúti híd is.
A szlovén határon túl, Olaszországban van Doberdó, szlovének által lakott település. Nevével gyakran összefonódik emlékezetemben az egész Isonzó menti frontszakasz fogalma, a szüntelen harc, a pergőtűz, a pusztulás, valószínű Zalka Máté Doberdo című regénye hatására.
A legenda szerint Dante hatszáz évvel (1316) az első világháború előtt a Skocjána-barlang bejáratán kívül az Isonzó völgyét is meglátogatta, az ott tapasztaltakat befoglalta az Isteni színjáték című műve pokolról szóló részébe, de valószínű, hogy még ő sem tudott olyan borzalmakat elképzelni, mint az itteni hullahalmazok, a pokoli pergőtűz, a könnyfakasztó gázok kínzása:
Dante: A pokol. Hatodik ének (részlet)
„Új szenvedők és újabb szenvedések
tolonganak körém, bármerre járok
bármerre fordulok, bármerre nézek”
Nova Gorica után végig keleti irányba folytatjuk utunkat az E 61-es főúton Ljubljana irányába. A hazafelé vezető útról kétszer is letérünk Szlovénia nevezetes városai, Skofja Loka és Maribor meglátogatása céljából.
Útközben gyakran láthatjuk a turisták számára kiemelt látnivalót, a kozolec nevű szénatartót. Ez a szénaszárító szerkezet valóságos etnikus szimbólummá vált, fahárfának is nevezik, két függőleges oszlopból áll, amelyeket vízszintes deszkák kötnek össze egymással. A szerkezet fölé tető kerül, hogy megvédje a vízszintes részre helyezett deszkákat és az idehelyezett szénát az esőtől, a rossz időtől. A gyakran művészien kidolgozott kozoleceket a helyi kultúra részének tekintik.
Szlovénia egyik legjobban megőrzött középkori városa, az országba látogatók népszerű úti célja Skofja Loka. Neve az alapító püspökökre utal, akiknek II. Ottó német-római császár adományozta a területet. Püspök mezőjeként fordítható. A település fölött már a 13. században vár épült, még 1274-ben városi jogot kapott. Később az egész várost falakkal vették körül, amelyek a szomszédos népek, majd a törökök támadásai nyomán megsemmisültek. A reformáció tanai ide is elérkeztek, új törvényeket hoztak, ezeket az ellenreformáció idején felszámolták, a protestáns könyveket elégették.
A város fölötti dombra épült vára az egykori püspöki palota helyi múzeumaként működik. Értékes könyveket őriznek itt, mint például az első, szlovén nyelvre fordított Biblia 1584-ből, Platón és Arisztotelész műveinek 16. századi példányai. A város főterén, ahol ma is rendszeresen tartanak vásárokat, piacokat, freskókkal díszített polgári házak maradtak meg épségben, ezek késő gótikus stílusban épültek a 16. század elején. Nevezetes látványosságai Közép-Európa legrégebb, a Solska Sora folyón átívelő kőhídjai, mint a Kapucinus híd, amelynek építtetője, a püspök, mikor átlovagolt a korlát nélküli hídon, lova megriadt, a vízbe zuhant, és a püspök ott lelte halálát.
Hazafelé tartó utunk utolsó állomása Szlovénia második legnagyobb városa, Maribor volt. A 115.000-es népességű egyetemi város a Dráva folyó partján épült fel, a kiránduló- valamint síelési lehetőséget nyújtó Pohorje-hegység öleli körül. Fő látványosságai egy rövid séta alatt megtekinthetők. Maribor (németül Marburg an der Drau) belvárosából (nagyon helyesen) kitiltották az autóforgalmat, sétálóövezetté alakították, így kissé távolabbról indultunk el a Dráva-part irányába, útba ejtve a város főbb nevezetességeit.
Az osztrák alapítású város utcáin sétálva szép barokk épületek, mediterrán vidékekhez hasonló látnivalók kísérik utunkat. A várost 1918-ban csatolták a Jugoszláv Királysághoz, akkor még a lakosság 80%-a német ajkú volt. Az óvárosban és környékén helyezkednek el a város legfontosabb látnivalói, közepén Maribor főtere, a reneszánsz stílusban épült városházával és a főtér díszével, a 17. századi pestisjárvány emlékére emelt obeliszkkel, Mária-szoborral. Az óvárosban lemegyünk a Dráva partjára, ahol két turisztikai nevezetesség is látható.
Mindenekelőtt a világ legöregebb, legalább 400 éves, ma is termő szőlőtőkéjét csodáljuk meg. A vasráccsal védett szőlőtőke egy fehér ház hosszú falára tekeredett fel, törzse átmérője 25 cm, hajtásai elérik a 15 métert. Az „Öreg Szőlő Háza” egykor a városfal része volt. A szőlő több, az 1600-as években készült festményen is látható. Ottlétünkkor, szeptember második felében érett szőlőfürtök csábították a látogatókat. Minden év szeptember 30. körül fesztivált szerveznek a szőlőtőke és a szüret tiszteletére. A fekete bársony nevű ősi szlovén fajtájú szőlőtőkén 35-55 kg szőlő terem, ebből mintegy 25-35 liter kiváló bor készül, ezt 2,5 deciliteres, csak erre a célra készült üvegekbe palackozzák, és szinte kizárólag protokolláris ajándékok céljára használják. Saját himnusza is van (Az öreg szőlő himnusza), mondják, hogy az igazi mariborinak ismernie kell ezt. A szőlőtőke Szlovénia fejlett borkultúrája jelképe, körülötte bormúzeum is működik.
A bormúzeum közelében látható Maribor másik nevezetessége, a Dráva folyó fölött átívelő, 270 méter hosszú, hárompilléres Öreghíd (Stari most). Az Öreghíd folytatásában, a főtér felé vezető utcán találjuk a várkastélyt, amely az egykori erődítmény része volt, ma több múzeum is működik benne. Ezután elmegyünk a szép Keresztelő Szent János-katedrális mellett, és a buszparkoló közelében épült gyönyörű ferences templomban fejezzük be maribori és egyúttal szlovéniai látogatásunkat. Kiváló alkalom egy kis pihenésre, az elmúlt napok élményei számbavételére és hálaadásra azért, hogy szép élményekkel gazdagodva, szerencsésen térhetünk haza sok turista kedvenc országából, Szlovéniából.
Id. Veress László