Szlovénia (7.)

A Skocjan-barlangrendszer és Trieszt

A Szlovén Karsztvidék barlangrendszerei közül a látványos postojnai cseppkőbarlang mellett világhírű a Skocjan-barlangrendszer (Skocjanske jame, olasz nevén San Canziano) is. A két barlang megtekintésére két napot szántunk, és nem bántuk meg, mert az ismertebb első látványosságokban talán gazdagabb, de az utóbbi Európa összes barlangjánál grandiózusabb, különlegesebb föld alatti „Grand kanyon”, nem klasszikus cseppkőbarlang. 

Postojnában van Európa barlangjai közül a legtöbb cseppkő, ugyanakkor nagy tömeg, zsúfoltság, zsivaj, sietség, de mindenképpen érdemes legalább egyszer megtekinteni.

Szálláshelyünktől a Skocjan- barlangrendszer néhány kilométerrel távolabb volt, mint a postojnai cseppkőbarlang, délnyugati irányban, a szlovén tengerpart és az olasz határ közelében. Ljubljanától a tengerpart mellett fekvő Koper nyaralóvárosig kiépített 1-es számú autópályán haladunk, és Divaca város magasságában térünk le az autópályáról; néhány perc múlva megérkezünk a látogatóközpont közelében kialakított óriási parkolóba.

Az információs központban megtudtuk a csoportos látogatás feltételeit, megismertük a barlangrendszer történetével kapcsolatos érdekes tudnivalókat.

A Skocjan-barlangrendszer világviszonylatban is különlegességnek számít, ezt a tényt ismerte el az UNESCO még 1986-ban, amikor felvette a világ természeti és kulturális örökségeinek sorába. Itt látható a világon a legszélesebb, folyó által kivájt, föld alatti kanyon, de különleges formájú cseppkőformák, sztalagmitok is láthatók. A barlang belsejének egész területe védett, vele együtt a barlang feletti és környéki területek is. Évente több mint 100.000 látogatót vonz ez a különleges képződmény.

Először a Kr. u. 2. században írtak róla, a kutatások szerint jóval előbb, már a Kr. e. 12. században is éltek emberek a barlangban, fejszék, ékek, kardok kerültek elő, és olyan tárgyak is, amelyek a bronzkori emberekhez köthetők, lehet, hogy a barlang vallási rituálék helyszíne volt.

Az újkorban hivatalosan 1819-ben nyitották meg a látogatók előtt, az első utat 1823-ban építették ki a helyiek, de az igazi turistautat csak a 20. század elején alakították ki, teljes feltárása 1890-ig tartott. A karsztvidéki puha mészkőből a Reka folyó vájta ki a barlangrendszert. A folyó 55 km megtétele után, az úgynevezett Velika dolinánál éri el a föld alatti rétegeket, tűnik el a föld alatt, és mintegy 34 km után az Adriai-tengernél bukkan elő, mintha forrás lenne, és ömlik a tengerbe. A „dolina” egy beszakadt, mély víznyelő barlang, a velika szó jelentése „nagy”. 

A barlangrendszerben 6 kilométernyi út járható be, két különböző (1. sz. és 2. sz.) útvonalon, a belépődíj az útvonaltól függően változik és az információs központnál kell választani. Csoportunk az egyes számú, „klasszikus túrát” választotta, amely 1,5-2 órát tart, 3,1 km hosszú, amiből 2,3 km a föld alatt, 600 méter lejtős út az információs központtól a barlang bejáratáig, és 200 m a kijárattól vissza az információs központig. A bejárat és a barlang legmélyebb pontja közti szintkülönbség 250 méter, végig lejtős, majd a kijárattól végig emelkedik, az említett 200 m ötszáz lépcsőből áll, nehéz túrának számít, főleg az idős emberek számára. A barlangban 12 Celsius-fok van általában, túracipő viselete ajánlatos.

Vezetővel indulunk a barlang bejárata felé, érünk a Globocak dolina aljához, ahonnan egy mesterséges folyosó vezet a föld alá. Miután újból és nyomatékosan felhívják a figyelmünket, hogy utunk során fényképezni, enni, inni, szemetelni, a kijelölt útról letérni, a cseppköveket megfogni tilos!, indulunk tovább. (Megjegyzem, ennek ellenére láttam fényképező látogatókat.)

Jól kiépített turistaúton megyünk tovább, és érünk a cseppkő alakzatokban gazdagabb Csendes barlangba (Tiha jama). Általában a barlang felső része csendesebb. A cseppkövek magassága eléri a 15 métert, mint például az Orgona nevű cseppkő, amely legalább 250.000 éves. 

Ezután következik a 25 m magas, 118 m széles Nagy terem (Velika dvorana), itt is sok cseppkő képződmény van. A Nagy terem után következik a Kis terem, orgonasípszerű cseppkövekkel. Eddig hasonlít a postojnai barlangra, de ahogy egyre mélyebbre érünk, erősödik a morajlás, és egyszerre csak megjelenik a föld alatti kanyon megdöbbentő, természetfölötti látványa és zúgása, a Morajló barlangnak (Sumeca jama) nevezett rész. Itt érezzük át, hogy mit is jelent az a kijelentés, hogy a Skocjani-barlangrendszer egyike a világ legszélesebb, legmélyebb, folyó által kivájt föld alatti kanyonjainak, méltán nevezhető föld alatti „Grand kanyonnak”. A kanyon alján robajlik a Réka folyó, ottjártunk idején a sok esőtől jelentősen megduzzadva. A kilátás döbbenetes, mintha egy sci-fi részesei lennénk.

Az út magasan, módfelett kivilágítva vezet tovább, az 50 m mély szakadékon átívelő Cerkvenik nevű hídhoz. A hídról le és fel nézve foghatjuk fel a barlang fő ágának szédületes méreteit. Sok útitársunk le sem mer tekinteni. 

 Továbbra is a mélyben zakatoló, vízesésekkel tarkított folyót követjük, kanyargós úton. Útközben elmegyünk a Megkövült vízesés nevű cseppkőformáció mellett, majd kiérünk a Tálak termébe, ahol teraszosan lerakódott mésztufa alakzatok vannak. 

Néhány perc gyaloglás után felviláglik a barlang kijárata. Belépünk az óriási Schmidl csarnokba, ahonnan egy nagy méretű hasadékon a folyóval együtt kijutunk a napvilágra, a magas és meredek szikláktól körülvett Velika dolina alján. Ez a több mint száz méter mély, kerek alakú dolina (víznyelő szakadék, gödör) minden dolinák „ősanyja”, ugyanis maga az elnevezés a szláv nyelvből terjedt el az egész világon. A nagy és híres üreg az óriási kijárattal állítólag Dantét is megihlette az Isteni színjáték megírásakor, ugyanis innen merítette a pokol kapuja ötletét. A kifelé vezető sétaúton látni lehet a Velika dolina hatalmas sziklakatlanját, a kilátás a fal széléről valóban szédületes. A magasba több száz lépcső vezet fel, szerencsénkre korláttal határolva, amelybe kapaszkodva a felvonóig araszolunk, és visszaérünk a központi épület melletti parkolóba.

A Skocjana-barlangban is számos állat él, halak, barlangi gőte („minisárkány”), rákok, denevérek, bogarak. 

A Skocjana-barlangrendszer közelében vannak a szlovén tengerpart híres nyaralóhelyei (Koper, Piran), ennek ellenére turistacsoportunk a szálláshelyünkre vezető úthoz közelebb eső olaszországi Trieszt tengerparti város megtekintése mellett döntött. 

Szlovéniában, még a karszt régióban, elhaladunk a lótenyésztéséről világhírű Lipica (olaszul Lipizza) közelében. A kis település is turistaközponttá fejlődött. A ma is teljes gőzzel működő tenyésztőtelep a 16. század végétől létezik, vagyis 400 éve fajtisztán tenyésztik a minden igényt kielégítő, szép, arányos alkatú, izmos lovakat. Több mint kétszáz éve Magyarországon is hivatalosan tenyésztik őket, ugyanis a napóleoni háborúk idején kétszer is odamenekítették a telepet. Eredetileg lovasiskolák számára tenyésztették ki a lipicai fajt, de használják cirkuszi és fogathajtó bemutatókon is.

Lipicától alig néhány kilométerre feltűnik a tiszta, kék színű Adriai-öböl és Trieszt városa, amely évszázadokon keresztül a Habsburg Birodalomhoz tartozott, és több magyar vonatkozása is van.

Látogatásunkat a csendes, elegáns, történelmi szellemű, Miksa főherceg és Sarolta főhercegnő számára épített romantikus Marimare kastélynál (Castello di Marimare, Schloss Marimar) kezdtük, majd Trieszt belvárosában folytattuk. Mondják, hogy a kastély olyan, mint egy tengerre néző, óriási hófehér hattyú, ahonnan a központig 8 km csodálatos, árnyékos, fákkal határolt sétány vezet a tenger mellett, ahová padokat, sőt strandot is telepítettek. Trieszt 1918-ig az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozott.

Habsburg Miksa (Maximilian) (1832–1867) főherceg később mexikói császár, Ferenc József császár és magyar király kevésbé ismert, zaklatott, tragédiákkal tarkított életű öccse volt. Hosszú ideig az osztrák haditengerészet főparancsnoka, majd Lombard–Velencei Királyságban helytartó (alkirály) volt. Felesége, (1857-től) Sarolta (Charlotte) (1840–1927) a Szász–Coburg-házból származó I. Lipót belga király lánya volt. A felfedező lelkületű, liberális eszméket csodáló, botanikát és filozófiát szerető Miksa Saroltával az általuk megrendelt és tervezett, 1856 és 1860 között a Trieszti-öbölben felépült Marimare kastélyba költözött. A kastélyt körülvevő 22 hektár parkot is maga Miksa tervezte, számos ritka, trópusi növénnyel telepítette be. Panorámateraszok sokasága kínál szebbnél szebb kilátást a Földközi-tengerre, Triesztre, a kikötőben horgonyzó kisebb-nagyobb hajóra. Miksa és Sarolta életük boldog időszakát töltötték itt.

Miksa főherceg itt tervezte és szervezte expedícióját Brazíliába is, ekkor jutott el a híre a mexikói királypártiakhoz (royalistákhoz), akik felajánlották neki a mexikói császár trónját, amit Miksa el is fogadott. 

Miksa és neje 1864-ben érkezett Mexikóba, ahol Fernando Maximiliano de Habsburg néven császárrá koronázták. Politikai érdektelensége miatt sajnos nem jutott el a tudatáig az a tény, hogy Mexikóban a lakosság nagyobb része köztársaságpárti, nem óhajtja a császárságot. Az Amerikai Egyesült Államok segítségével (!) győztek a köztársaságpártiak, Miksát 1866-ban letartóztatták, és 1867-ben kivégezték. 

Felesége még Miksa kivégzése előtt Európába utazott, hogy elnyerje Franciaország és a római pápa segítségét férje számára, de ez nem sikerült neki. Sarolta férje kivégzése hírére összeomlott, elméje megzavarodott. Egy ideig még a Marimare kastélyban élt, majd egy belgiumi kastélyban hunyt el 1927-ben, hatvan évvel élte túl férjét.

Látogatásunkat az épület belseje megismerésével kezdtük, kényelmesen, fáradság nélkül megtekinthető a sok szebbnél szebb szoba, terem, a bennük levő bútorokkal, festményekkel, tárgyakkal. Többek között láthattuk a tróntermet, Sarolta hálószobáit, Miksa szobáit, hálószobája az ő akaratából hajókabinra hasonlít, mivel Miksa az osztrák haditengerészet főparancsnoka volt. A falakon csüngő fényképek, festmények Ferenc József és Miksa családjával, szüleikkel és őseikkel együtt ábrázolja a Habsburg császári családot. A kastély ablakaiból a Földközi-tenger Grignanói-öbölnek nevezett része látható. Kikötője is van Trieszt és egész Olaszország leglátogatottabb kastélyának. 

Szép tengerparti sétányon térünk vissza a kastélytól néhány száz méterre parkoló autóbuszhoz, és percek alatt érünk be Trieszt kikötőváros szívébe, a történelmi nevezetességű Központi mólóhoz (Molo Anadace). Itt két szobor áll, a Könnyűgyalogság és a Varrónők emlékműve. Innen folytatjuk utunkat a nyüzsgő nagyváros (200.000 lakosú) nevezetességei irányába. A város legfőbb tere a híres Piazza dell’Unita d’Italia, ahol szebbnél szebb paloták, régi épületek között halad turistacsoportunk. Trieszt évszázadokon át az osztrák birodalom, majd az Osztrák–Magyar Monarchia része volt 1918-ig, épületei leginkább Bécsre emlékeztetnek. Megcsodáljuk a városháza, a kormányzói palota épületeit, aztán a városba benyúló Canale Grande (Nagy csatorna) mentén levő látnivalókat. Rövid idő alatt és gyalog nem minden nevezetesség érhető el, visszatérünk a kikötőbe, a tengeren hajók, vitorlások sokasága és a régi világítótorony látható.

Trieszt multikulturális város volt, napjainkban is olaszok, szlovének, németek élnek együtt benne. A város környéki falvakban szlovén nemzetiségűek élnek többségben, de a városban tilos a szlovén zászló kitűzése.

 Szálláshelyünkre az Udine – Villach autópályán, a szépséges Júliai-Alpok ölén térünk vissza.