Bálint Margit olyan, mint a nagy tél után ébredő fák. Határozott, öntudatos, élettel teli minden mozdulata, ahogy a marosvásárhelyi Kálvin János református idősotthon tágas társalgójában díszelgő növényeket száraz szirmaiktól, leveleiktől megszabadítja. A virágokat és a gyermekeket szereti leginkább – mondja a családias hangulatú, békés sziget lakója, aki kemény csatát vívott pár évvel ezelőtt az életért, és a küzdelem minden bizonnyal megerősítette. Bár ahogy visszafele haladunk az időben, egyértelművé válik, hogy már kislánykora nincstelenségében megtanulta, mit ér a lét és annak minden szikrányi öröme.
– 1939. január 4-én születtem Nyárádremetén – kezdi a legelejéről történetét. – Apám orosz fogságba került a háború alatt, majdnem négy évig volt távol. Mi Vármezőre menekültünk, emlékszem, hogy az anyai nagyapám vitt szekéren, és a támadások idején a két öcsémet meg engem a szekér alá bújtatott, hogy ne essen bántódásunk. Az a kép is előttem van, ahogy visszafele jövet látjuk a kisvasút mentén fekvő lelőtt katonákat. Egy orosz katona szalonnás kenyeret evett, én megálltam előtte, ő pedig adott nekem is az ételéből. Édesanyámék kétségbe voltak esve, hogy megmérgeztek, de semmi bajom nem lett. Sokat nélkülöztünk akkoriban, egy szem krumplit is alig lehetett kapni. A meneküléskor mindent otthon kellett hagynunk, Vármezőn vadidegeneknél voltunk elszállásolva. Apánk 1948-ban jött haza a fogságból, közben a szüleim elváltak, emiatt segély sem járt nekünk. Édesanyám Marosvásárhelyre ment újra férjhez, és engem is magával vitt, nyolcéves korom óta élek itt. Az öcséim Remetén maradtak apám új családjában, ugyanis ő is újranősült.
– Iskolába is már Vásárhelyen járt? – kérdezem.
– A négy elemit a szülőfalumban végeztem, ötödiktől kerültem városi iskolába. Hét osztály elvégzése után a statisztikai iskolának nevezett kereskedelmi leányiskolában folytattam a tanulást. 1954-ben rengeteg tanintézet megszűnt, köztük ez is. Akkor betettek minket gyárakba dolgozni, én a Textilába kerültem tizennégy évesen. Több mint két évet dolgoztam ott, utána beiratkoztam az esti líceumba. A Papiu középiskola esti tagozatán érettségiztem. Egy rendkívül szorgalmas osztályom volt, 70%-unk továbbtanult. Annyira összetartottunk, hogy azóta is minden év szeptemberének első szombatjára megszervezzük az osztálytalálkozót. A tavaly sem maradt el, igaz, csak hatan voltunk jelen. A középiskola után az egészségügyi technikum következett, gyermekgyógyász asszisztensi végzettséget szereztem, illetve a főasszisztensi vizsgát is letettem. A gyermekpoliklinika keretében a koraszülöttosztályon, a régi szülészeten, majd bölcsődében, napköziben, iskolákban dolgoztam nyugdíjazásomig. Sok akcióban vettem részt – egészségügyi felméréseken, injekciózásokon, iskolai táborokban –, Liszka főorvos úr mindig engem is kiválasztott maga mellé ilyen alkalmakkor. Nagyon szerettem a gyermekeket, és ez ma is így van, nem tudok elmenni egy apróság mellett úgy, hogy meg ne simogassam a fejét. Nekem két gyermekem született – egy fiú és egy lány –, három lány- és két fiúunokám és egy kétéves dédunokám van, ő is fiú.
– Meséljen családalapításáról – kérem beszélgetőtársamat.
– Érettségi után mentem férjhez, a választottam másodéves fogtechnikus volt akkoriban. Együtt végeztük az egészségügyi technikumot. A férjemet egy időre Dicsőszentmártonba helyezték, onnan ingázott haza, de utána már itthon kapott állást, a Hosszú utcai fogászati poliklinikának ő volt az osztályvezető technikusa. Kiváló szakember volt, szerette is nagyon a szakmáját. 49 évet töltöttünk együtt. Annak idején, amikor megesküdtünk, a nehéz életkörülményeink miatt nem volt lakodalmunk, ezért nagyon készültünk az aranylakodalomra, ahova a rokonságot is meg akartuk hívni. 2014 áprilisában Magyarországon, a következő hónapban Németországban látogattuk végig a rokonokat, és mikor hazajöttünk, a férjem rosszullétre panaszkodott. Még abban az évben, szeptemberben eltemettük, a leukémiának egy agresszív fajtája vitte el. Ez a szakma számára is nagy veszteség volt, ami pedig engem illet, én mellette éreztem embernek magam. Mindig mindenhova együtt mentünk, bevásárolni is, nagyon kiegyensúlyozott életünk volt.
Margit néni emlékezetében a háborús idő épp olyan nyomasztó, mint az események sűrűjében megélt marosvásárhelyi fekete március. Sok fiatal, az akkori 15–30 éves korosztály emiatt épített magának új életet az országhatáron túl, és véleménye szerint – ahogy azt a legutóbbi áhítaton is kifejtette az idősek otthonban – ezért nincs elég konfirmáló tizenéves idehaza, hiszen a kitelepedettek gyermekei most jutnak el abba az életkorba, hogy vallást tegyenek hitükről. Saját gyermekei is külföldön valósították meg álmaikat. A lánya itt végezte az orvosi egyetemet – annak idején az ő nevét is felírták egy fára a magyar értelmiséget felakasztani kívánó hodákiak –, és végül Németországban állapodott meg. A fia a budapesti orvosi egyetem elvégzése után sokáig harcolt, hogy itthon maradhasson a szülei mellett, de a megannyi igazságtalanság – megalázóan alacsony fizetés és egy szabálytalan versenyvizsga, amin nem is engedték részt venni – végül őt is távozásra kényszerítette, Debrecenben lett tisztifőorvos.
Beszélgetőtársam élete nagy küzdelméről is szó esik, amit a koronavírussal vívott meg, nem sokkal a világjárvány kitörése után.
– Napok óta rosszul voltam, így megcsináltuk egy szomszéddal a tesztet, és pozitív lett. Telefonáltam a fiamnak, ő már aznap este haza is jött. Másnap kómába estem, mentő vitt a kórházba. Két hónapig voltam ebben az állapotban, közben húsz kilót fogytam. Annyira tönkrementem, hogy amikor már magamnál voltam, és bele tudtam nézni a tükörbe, nem ismertem magamra. A gyermekeim felváltva voltak itthon abban az időben, amíg el nem rendeződött az otthonban a helyzetem. Én már évekkel korábban lefoglaltam a helyet, de azt mondtam, amíg tudok jönni-menni, nem költözöm be. Amikor ide behoztak, jóformán azt sem tudtam, ki vagyok. Már itt voltam, amikor kétoldali tüdőgyulladást és szívburokgyulladást kaptam, a szívemnél kellett beavatkozást végezni, mert folyton estem össze. Lassan aztán talpra álltam, helyrejöttem.
Nagy betegsége előtt Margit néni minden délután kiment a Maros-partra sétálni, emellett a Caritas tornacsoportjába is járt. Két-három csoporttaggal aztán délután is találkoztak valamelyik folyóparti padon.
– Itt is hasonló életmódot folytatok, minden délután kint vagyok a teraszon vagy az udvaron, és legalább kéthetente szombatonként hazamegyek. A teraszom tele van virággal, ilyenkor megöntözöm, gondozom őket. Legutóbb ibolyagyökereket hoztam otthonról, betettem egy kicsi nejlondobozba, és adtam belőlük jó pár lakónak. Egy hétig virágzott, utána szépen kivittem, és kiültettem itt a kertbe. A testmozgásról sem kellett lemondanom, hetente háromszor van itt tornaóra, és ma délután például egyéni tornám is lesz. Ha alkalom adódik, a konyhai munkában is segítek, vagy amikor valamit díszíteni kell, és persze a lakóknak is, ha szükségük van támogatásra. A gyerekeimmel is rendszeresen beszélek hol interneten, hol telefonon.
Bálint Margit déli rituáléja a Népújság-olvasás. Kiül hátul a teraszra, ahol jó a fény, ott veszi szemügyre az aznapi lapot. Beszélgetésünk végén a kapuig kísér, aztán indul is új, békés otthona postaládája felé.
