Színház és valóság
Régóta törekszem arra, hogy olyan szövegeket állítsak színpadra, amelyek alkalmat kínálnak az önelemzésre is, olyanokat, amelyekben a színház, az alkotás folyamata mint a mindennapi létezésünk alkotórésze van jelen.
Régóta törekszem arra, hogy olyan szövegeket állítsak színpadra, amelyek alkalmat kínálnak az önelemzésre is, olyanokat, amelyekben a színház, az alkotás folyamata mint a mindennapi létezésünk alkotórésze van jelen. A reflexió jegyében általuk különös fénytörésbe kerülnek a szerepjátékok, tükörjátékok, a valóság és a művészi alkotás bonyolult viszonyrendszere, konfliktuális összefüggései.
A színházról azt állítják, hogy a valóság művészi tükrözése (még hogyha olykor görbe is ez a tükör). A színház újkori történetének hosszú szakaszát határozta meg a „valóságosságra” irányuló törekvés – vagy nevezzük egyszerűbben a realizmus követelményének. Az „élethűség”, az életszerűség mint esztétikai kategória. A mimézis mint a mindennapi létezés utánzása.
Érdekes fordulatra figyelhetünk fel az utóbbi évtizedekben: ha korábban a színház „merített az életből”, igyekezett ennek minél hűségesebb másolatát színpadra állítani, mostanság mintha megfordult volna ez a folyamat. A társadalom szereplői nyilvánulnak meg egyre teátrálisabban egy olyan világban, amelyben szintén felerősödött a drámaiság.
Eduardo de Filippo a XX. század egyik nagy komédiása: ízig-vérig színházi ember a szó régi és új értelmében egyaránt. Saját társulatával, színészként-rendezőként-drámaíróként egy mostanra újraéledni látszó réges-régi színházi hagyomány letéteményeseként az egész élete tulajdonképpen a színpadon zajlott – akárcsak például a Molière-é pár száz évvel korábban.
Komédiája, A komédia művészete, melyet most színre viszünk, mit sem veszített éléből, aktualitásából az elmúlt fél évszázad alatt. Figyelmeztető jel, hogy jóllehet az 50-es, 60-as évek olaszországi viszonyairól beszél, itt és most érvényes szinte minden szava.
Színház és hatalom viszonyát ritkán tárgyalták szellemesebb és érzékletesebb formában, iróniával, már-már groteszk humorral és rendkívüli jellemteremtő erővel.
Kövesdy István
