Színekbe rejtett alkotó mosoly

Molnár Dénes Képmeséi a Bernády Házban

Öreg kecske és a só, Borjú és a kapu, a Szőrösszemű és a Halfejű, Jómadarak, Békevarjú – néhány Molnár Dénes képmeséiből, amelyek az elkövetkező hetekben a Bernády Ház földszinti galériájának falain vallanak a fikciót és valóságot sejtelmes, groteszk egységben találkoztató néhai művész nagyságáról. 

A „földi műteremből” több mint két évtizede elköltözött alkotó hagyatékának gondozói, az apai örökséget hivatásával is továbbvivő képzőművész testvérpár, ifj. Molnár Dénes és Molnár Krisztina hozta el a különleges összeállítást, amely ebben a felállásban első alkalommal került közönség elé. A kedd délutáni megnyitón elsőként Nagy Miklós Kund művészeti író szólt az esemény jelentőségéről.

– Idén nyáron töltené Molnár Dénes a 75. életévét. A mai világban ennyi idősen az emberek többnyire még erejük teljében, nagy energiákkal dolgoznak. Ha Dénes itt lenne közöttünk, nagyon sok mindenről beszélhetne, de már 22 esztendeje lezárult ez az életpálya. Mégis úgy nézhetjük ezeket a képeket, mintha egy új kiállítást látnánk. Molnár Dénes gazdag, változatos életműve sokféle megközelítést, válogatást kínál fel az utódoknak, az utókornak. A művésznek mindig voltak meséi, akármelyik képét néztük meg, elindult bennünk egy olyan gondolati és élményfeltáró folyamat, amely egy jól körülhatárolható életterületet vagy témát is fel tudott hozni a memóriánk mélyéből. Itt most minden mű valami olyan sajátosat hoz elő az alkotó groteszk, ironiával teli, humoros, illetve nagyon jó emberismerő festészetével, grafikájával, ami a maga módján párját ritkítja – hallhattuk a méltatótól, aki hozzátette, a tárlatot az anyag egyedisége mellett családi jellege is különlegessé teszi. 

Gyermekarc, tank, akasztófa

A Képmesék főként festménykiállítás, de egy grafikát is tartalmaz, amely Nagy Miklós Kund szerint a világ gyermekien idilli és ijesztő, groteszk arcának párhuzamba állításával a Molnár Dénes-művek értő befogadásához kínál kulcsot.

– Minden kompozíció mögött van egy mögöttes tartalom. Vagy a cím indít el valamit, vagy az a mód, ahogy egybesimulnak, egybeszervesülnek az alakok. Ritkán fordul elő, hogy egy alkotáson egyetlen alak legyen, akár egy tulajdonságot sejtet, akár egy rég megélt gyermekkori mesének, fabulának a világát eleveníti fel ez az összekapcsolódás. Az említett grafika lenti részén mintha egy földgömböt látnánk, egy kerek, gyermeki arcot, ami azt jelzi, hogy kedves, békés tartozékaival milyen ártatlan, szép, csendes is tud lenni a világ. Ha viszont egy kicsit fennebb emeljük a tekintetünket, a földgömb, illetve a fej fölött akasztófa és tank, a háború jelképei vonják magukra a figyelmet. Molnár Dénes mindig tisztában volt a világ összetettségével, sokrétűségével, és igyekezett azokat a furcsa, torz dolgokat is felmutatni belőle, amelyek a hagyományos művészeteken felnőtt szemlélőnek nem biztos, hogy tetszenek. 

A méltató az Előérzet című festménysorozat kapcsán megjegyezte, hogy, bár a mai, veszélyforrásokkal teli világról, a világjárványról az alkotó nem tudhatott, egyes műveiben mintha mégis megsejtett volna valamit az elkövetkezőkből.

Nagy Miklós Kund számos terepútján elkísérte, és alkotni is sokszor látta a festőművész grafikust, akivel az évek során több interjút is készített, a közös emlékek gyűjteményéből azonban egy egészen személyeset, egy régi marosfői tél derűs pillanatát emelte ki:

– Akkor tanult sízni, és mindegyre földhöz vágta magát. Vidáman, kacagva pattant fel újra meg újra, és folytatta tovább. A művészete is ilyen volt. Akármi érte, hamar talpra tudott állni, és igyekezett valami újat kialakítani maga körül, valami újdonságot megtanulni, amivel gazdagodhatott az alkotása és az élete.

Nap, hold, mesefa védelmében

A továbbiakban a tárlatnyitó házigazdája arról kérdezte a művészi hagyaték gondozóit, hogy hogyan meséltek nekik gyermekkorukban édesapjuk képei.

Molnár Krisztina a bátyjával közös gyerekszobát idézte fel, amelynek egyik felében a fiútestvér rajzai – nap, hold, a lebontott nagyszülői ház –, a másikban saját királyfiús, királylányos művei sorakoztak, középen egy mesefával. 

– Édesapánk hozta oda nekünk a temperát és az ecseteket, hogy fessünk valamit a falra. Ebben a színes mesevilágban nőttünk fel. Emlékszem, hogy apám is belefestett a napba, a holdba, a kézjegyét ő is otthagyta a falon. Így kezdődött a mi hármas munkánk – mondta Krisztina, majd arra is kitért, hogy a művész a műterembe és az alkotótáborokba is magával vitte gyermekeit, így – az aktok kivételével – legtöbbször a szemük előtt születtek meg Molnár Dénes festményei. Lehetőségük volt mindenféle grafikai technikával megismerkedni, sőt, esetenként be is segíthettek az alkotófolyamatba.

– Anélkül, hogy akkor mi ennek tudatában lettünk volna, egy mese volt ez az egész, egy varázslat, amit magunkba szívtunk, és ami az évek múlásával a saját alkotásainkban is előjött – tette hozzá a képzőművésznő, majd azt is megjegyezte, milyen csodálatos lenne egy olyan felületet találni, ahol az apai hagyaték nemcsak szeleteiben, egy bizonyos témára felfűzve, hanem a kezdetektől, a művészi világ kiteljesedéséig, teljes egységében megmutatható. 

Jövősejtető székely csavar

A Krisztinánál négy évvel idősebb ifj. Molnár Dénesnek alkalma volt konkrétan együtt is dolgozni az édesapával, a nagy volumenű grafikai munkáknál ugyanis szükség volt segítségre, „tiszta kézre”.

– Ezt a kiállítást a Gondviselés hozta létre – jegyezte meg Dénes, majd a tárlat anyagából a húga által választott metszetre hívta fel a figyelmet, amely a karikatúra nyelvezetét hozza be a grafikába. 

– A festményeiben is mindig volt egy székely csavar. Az Előérzet egy olyan korban született, amikor tilos volt gyülekezni, legfeljebb kettes sorban vonulhattunk énekelve, hogy a kombinátnál várjuk a diktátort. Erre édesapám megfestette a képen látható káoszt, és nem sokkal utána jött a forradalom. Itt látszik a művész profetikus vonulata, az, ahogy megsejti a jövőt – hangsúlyozta ifj. Molnár Dénes. 

– Apánk a tereputakon is rengeteget mesélt, viccelt. Olyan volt, mint egy mozgó lexikon – tette hozzá az idén 50. életévét töltő képzőművész. 

A mindig kísérletező, valamennyi grafikai technikát kipróbáló néhai alkotó, aki a litográfiai prést a hátán cipelte haza, a gyermekei művészetét, például Krisztina színjátékát is a magáévá tette.

– Ösztönösen jöttek neki a témák a művekhez, amelyekben óriási festői mélységek vannak. Ugyanakkor az erőteljes grafikus vonal a festményeiben is állandóan előjön színesen – mondta ifj. Molnár Dénes, aki szerint a képmesék anyaga mutatja meg leginkább a művész látásmódjának érettségét. 

A tárlatnyitó végén Nagy Miklós Kund a kiállított művek címének jelentőségére hívta fel a figyelmet, a Szfinx sorozat kapcsán pedig a női alak mint mitikus figura tájjá való átlényegüléséről tett említést. 

– Az itt látható munkákon érződik, hogy a művész mosolygott alkotás közben – összegzett az est házigazdája. 

Öreg kecske és a só