Színek, alakok, anyagok

Áldozatok, angyalok, tettesek

Max Blecher 1934 júniusában jelenteti meg Áttetsző test című verseskönyvét. Egy hónappal később már egy következő verseskönyv tervéről számol be Saşa Panának, az Unu szerkesztőjének. Ekkoriban kiemelten foglalkoztatja Blechert a szürrealizmus-kérdéskör: „A hétköznapi élet irrealitása és illogikus működése már rég nem homályos intellektuális spekuláció számomra: én élem ezt az irrealitást és fantasztikus eseményeit. Az egyes számú dolog, amire felhatalmaztam magam, a belső tetteim következetessége alóli felszabadulás volt – megpróbáltam áttörni a következmények korlátait, és mintegy az önmagammal szembeni őszinteség jegyé-ben arra törekedtem, hogy a hallucináció igézetét is a tiszta tudatéval egyenértékűként kezeljem. Aztán hogy a szürrealitás hogy és mint növeszt csápokat belőlem, azt nem tudom és nem is tudhatom. (...) Az ideális írásmód az lenne számomra, ha áttehetném az irodalom nyelvébe azt a magasfeszültséget, amelyet Salvador Dalí festményein érezni. Ezt szeretném megvalósítani – a hűvös őrületet, amelyik teljességgel olvasható és lényegszerű. A robbanások a szoba falai közt történjenek, ne valahol messze, valószerűtlen és absztrakt kontinensek között.” Az a verseskönyv, amelyik ennek az írásmódnak a jegyében készült volna, végül nem valósult meg. Az Áttetsző test némelyik szövegében már jelen vannak a félig éber hallucinációk képsorai, máshol még csak függöny mögül, keringőritmusokból integetnek elő. Blecher mindvégig vizionárius költő, látomásokat és rejtett összefüggéseket ír verseibe, de nem mindenhol szürrealista.

Fotó: Bálint Zsigmond

Darvay Tünde képeiben három dolog ragad meg, ezek együtteséből tudom első ránézésre, hogy az ő munkájáról van szó: a szín, az alakok és a játék az anyaggal.

A színek markánsak, élők, izgalmasak. Élénkségük ellenére nem biztos, hogy egyben vidámak is – mondjuk inkább azt, hogy az életnek és a hangulatoknak egy széles skáláját fedik le, kiegészítve egymást. Darvay Tünde kékjei és zöldjei olyasfajta finom dinamikákat visznek be a képekbe, amelyek az álomszerűség, a köznapiból a látomásba való átmozdulás jelölői is lehetnek. I feel blue, I feel purple, I feel orange – mondhatja valaki, aki a képeket nézi, és mindez egyszerre lesz igaz.

Az alakok sok szempontból gyermekrajzszerűek – egyszerűek, de egyben a mítoszok egyszerűségéből is táplálkoznak. Az alakok miatt juthat eszünkbe leginkább Chagall e képeket nézve. A gravitáció nem földi sem Chagallnál, sem Darvay Tündénél, hanem szimbolikus. Megnyúló végtagok, egymás felé vezető mágneses erők jelzik, hogy ezek a képek leggyakrabban viszonyokat mutatnak meg, nem annyira individualitásokat. Mint régi, szakralitástól nem ódzkodó képeken, a figuráknak általában kísérőik vannak: madarak, tárgyak, különös lények, hangszerek. Számomra Chagall mellett Victor Brauner archaikus kétdimenziós figuráinak körvonalai is felrémlenek a munkákon – és amikor ezt mondom, nem annyira hatást, inkább szellemi rokonságot feltételezek az alkotói világok között. Élete második felében Brauner épp az anyaggal – viasszal, fával – dolgozva léptette át három dimenzióba az egyébként latin-amerikai vagy egyiptomi vizualitással érintkező alakjait. És pontosan ez vezethet át bennünket Darvay Tünde anyaggal való kísérleteihez.

A viszonyok, dinamikák térbeli megjelenítéséhez a kiállított képek a felületek görbületeit, hiányait, periférikus elemeit is használják. Egyértelmű, hogy ez nemeuklideszi festészet. Az anyag, a talált fadarab a véletlenszerűt és egyben a szükségszerűt is beleviszi a képbe. A szürrealizmus ismerői tudják, hogy a véletlen és a szükségszerű paradox együttléte fontos része a világ szerkezetének.

Miért érezhetjük úgy tehát, hogy Darvay Tünde képei találnak Max Blecher verseihez, prózájához? Láthattuk, hogy mindkettejük munkásságának vannak érintkezési felületei a szürrealizmussal, noha ebben nincs semmi programszerű. Chagall munkáinak szürrealitását Breton például csak későn, a negyvenes években fogadja el. A metaforikusság és a tárgyak felszabadítása, az állati-növényi-emberi szférák közti határok elmosása az, amit Breton a legfontosabbnak tart Chagallnál, és beszél a Chagall-színek mágikus voltáról is.

Blecher verset küld Breton folyóiratának, a Le Surréalisme Au Service de la Révolutionnak, a vers meg is jelenik. A költő kulturális utalásai, háttere, nyitottsága azonban a szürrealizmus előtörténetébe is elvezetnek, ahol Apollinaire vagy Chagall vagy a dada előtti Tristan Tzara munkái visszhangoznak. Szerencsés találkozás ez, szerencsés találkozások ezek. Közös pont még az összekapcsolódásokhoz Párizs és a lélek gomolygása. Párizs egymásba nyitja a képek és lelkek tereit, kinti és benti tájakat, Max Blecher így ír erről, idézzük ezt egyszerre lezáró és megnyitó gesztussal: „Ott hagytad csomagjaid a szállodában s bennük lelked is/ Otthoni lelked melyet gondosan pakoltak bazsalikomos ruhák közé/ Úgy bolyongtál hát az utcákon, lélek s bőrönd nélkül, mint hústalan szellem/ Mint felhő az aszfaltszínű égen, formátlan, gomolygó felhő,/ Az utcákon újra s újra ház-falakba ütközött kezed,/ Hadonásztál velük őrültmód, és közben zúgott fejedben hogy Párizs Párizs”.