Áprilisi bolond időjárás szeszélyeskedett május első felében, a gyakori és hirtelen kerekedő eső eléggé bekavart a Marosvásárhelyi Napok résztvevőinek. Nem állítom, hogy nem volt napsütéses rendezvény, volt, ha csak a főtéri kézművesvásárra vagy a ligeti koncertekre gondolok. Miccsezni, flekkenezni, borozni és sörözni is lehetett, volt rá jó bőven derűs alkalom, vagy sörsátor alatti menedék, s ezt a „műfajt” ki is használták a városnapozók. Az eső miatt nem maradt senki sem éhes vagy szomjas.
Aki – szerintem – a legrangosabb eseményt nézte ki magának, a Színház téri szimfonikus koncertet, annak egyik szeme nevetett, a másik sírt. A budapesti Hungarian Studio Orchestra kiváló muzsikusai olyan színvonalas koncerttel álltak a marosvásárhelyi komolyzene-kedvelők elé, amellyel a világ bármely koncerttermében elbűvölték volna a közönséget. Illényi Péter nemzetközileg elismert, sokoldalú zenész és karmester vezényletével. Ha beírjuk a művész nevét az internetes böngészőbe, rögtön kiderül, hogy milyen kaliberű művész állt a marosvásárhelyi színpadon. Az általa vezetett zenekart hallani igazi kiváltság volt, zenei csemege. Szóval ettől nevetett az egyik szem és örvendett a lélek.
Annak ellenére, hogy az időjárás-jelentések figyelmeztettek, a szervezők figyelmen kívül hagyták, hogy szombat estére beborul az ég, szeles idő várható, hirtelen lehűl a levegő, s bizony az esernyőket is fel kell húzni, mert szaporán esni kezd. S ami egy szabadtéri szimfonikus koncert legádázabb ellensége lehet, bekövetkezett.
Kínos volt a muzsikusoknak, akik a partitúra lapjai után kapkodtak, mert a szél folyton beléjük markolt, s röpítette, hiába rögzítették csipeszekkel. Amikor fordítani kellett, a zenészek az újracsipeszeléssel foglalatoskodtak. Bizony, ezek a zavaró momentumok kínosak voltak. Arról nem is beszélve, hogy a zenészek cidriztek a színpadon. Akinek kéznél volt a kabátja, fel is vette. Csoda, hogy a körülmények ellenére vállalták a játszást. S nemcsak hogy végigmuzsikálták a műsoron szereplő darabokat, hanem még ráadást is játszottak, amire a közönség kitartó tapsa kötelezte őket.
S ha már a közönségnél tartunk, nagy elismerés jár neki, hiszen az eső ellenére sem hagyta cserben a budapesti zenekart, dacolva a zord körülményekkel, kitartott. Mindamellett, hogy az ottlévők emlékezetes élménnyel gazdagodtak, megfogalmazódott bennük, vajon a zenészek milyen véleménnyel térnek haza Budapestre? Miért nem volt a szervezők tarsolyában a B terv, amit esős időben vetnek be, mondjuk a Kultúrpalota vagy a Nemzeti Színház?
