Szervusz, hazajöttem!

Születésnapi beszélgetés Horváth Arany íróval, szerkesztővel

– Kedves Arany, rég ismerjük egymást, évek óta tegeződünk, kérlek, engedd meg, hogy az interjúban is ezt tegyem. Mindenekelőtt az érdekel, hogy lettél e név viselője, hisz nagyon ritka a magyar személynévkultúrában. Volt-e a történelem során a magyar nagyasszonyok között, aki ezt a nevet viselte?

– Arany nevet viselő személyt nem ismerek – még a magyar nagyasszonyok között sem. Édesapám (Horváth István költő, regényíró, elbeszélő – a szerk.) révén lettem Arany. Az történt, hogy amikor édesanyám a konyhában vajúdott, engem szült, édesapám a belső szoba ablakán kukucskált be, hogy nincs-e valami baj. Miután megszülettem, a bába bepólyálva odatett a padra, amely hatalmas macskánk megszokott helye volt. Édesapám később többször elmesélte, hogy a macska ott ólálkodott körülöttem, s ő azt hitte, meg akar karmolni. Berontott a konyhába, ölbe kapott, és ahogy rám nézett, a napfényben aranyszőke pihék ragyogtak rajtam. „Édesapám aranya!” – kiáltott fel apám. Innen származik a nevem. A magyarózdi tiszteletes 1932 szeptemberében azt mondta: ő az Aranka nevet kell beírja az anyakönyvbe, de szólíthatnak Aranynak… Így lettem Arany. Megjegyzem, a faluban nem fogadták el az Arany megszólítást; gyermekkoromban sokat bosszantottak a társaim. Az embereket általában meglepi a név, de alapjában véve szeretik. Lányom, aki színművész, a Panek Katalin-Arany nevet kapta, de csak a Katalint, azaz a Katit használja. Azt mondta: az Arany maradjon anyjának.

– Beszélj még gyermekkorodról, a magyarózdi évekről.

– Azt hiszem, az a néhány év, amit otthon töltöttem, meghatározta életem mélységét és tartalmát. Amennyi szeretet van a világon, azt otthon kaptam nagyszüleimtől. Nanyókám félárván nőtt fel, s a szeretetet, amit nem kapott meg kisgyerekként, később mind rám árasztotta. Sokat szolgált Bukarestben, Budapesten – volt egyfajta viselkedési kultúrája. Apó számomra csodaember volt, semmitől sem félt, mindent kibírt, mindig épített, gyarapította vagyonát, jókedvű volt, sokat mesélt; az egész Bibliát úgy mondta el nekem, mint egy mesét. Csodálatos volt, ahogyan édesapám foglalkozott velem! Ritkán találkoztam más családoknál olyan szeretettel, mint ami kettőnket összekapcsolt. Anyám ridegebb volt, rendkívüli gazdasági érzékkel rendelkezett, sokat dolgozott, soha nem ült ölbe tett kézzel, mindig tett-vett, hogy legyen a „leánkának”, de a szeretetét mégsem mutatta ki, mert félt, hogy rossz leszek, elkényeztet. Így is elkényeztettek. Az első hat évem, amit otthon töltöttem Magyarózdon, egy álom volt, egy szeretetbölcső, amiben felnőttem. Már otthon tanított édesapám írni, hogy ne legyek analfabéta. Emlékszem, hogy 4-5 éves lehettem, amikor Vásárhelyi János püspök úr meglátogatta Magyarózdot, édesapám köszöntötte, engem tartott a karján; én is köszöntöttem a püspök urat. 1940-ben, amikor bejöttek a magyarok, szüleim úgy döntöttek, hogy felköltözünk Kolozsvárra. Ez szeptemberben történt. Szekérrel mentünk Magyarózdról Marosludasra. Ludason égtek a villanykörték, elindult a vonat, de a körték nem jöttek velünk, ott maradtak… Ezen csodálkoztam. Székelykocsárdon átszálltunk egy másik vonatra, édesapám ölbe vett; egyik oldalán átalvető, a másikon egy másik, így ültünk fel a kolozsvári vonatra. Számomra ez már maga az idegenség volt, sokáig készültem vissza, haza…

– Kolozsvár mindig az erdélyi magyar szellemi élet legnagyobb fellegvára volt; kik jártak hozzátok azokban az években? 

– Először is a Termés folyóiratnál tevékenykedő írókat említeném: Kiss Jenőt és Jékely Zoltánt. Szabó Lajos drámaíró és László Gyula történész szinte naponta megfordult nálunk. Szabédi Laci bácsi amikor jött az egyetemről, mindig betért hozzánk. Megnézte és kijavította a helyesírási hibáimat, figyelmeztetett, hogy többet ne kövessem el őket. Asztalos István édesapám egyik legjobb barátja volt, ő is gyakran betért. Apó otthon levágta a disznót, rakott még egy hordócska hazai itókát is a szekérre, s behozta Kolozsvárra. Szombat este az írók nálunk gyűltek össze, vagy máshol, mulatoztak, vitatkoztak és beszélgettek. Engem és Asztalos István fiát mindig vittek magukkal. Mindenfajta vitán részt vettem, és felnőttkoromban jöttek elő azok a kétségbeejtő igazságok, amelyeken akkor ők tusakodtak. Például a zsögödi festőművész, Nagy Imre bácsi, aki akkoriban nem evett húst, sokszor nálunk vacsorázott. Édesanyám főzött neki mindenféle „gezemücét” – ahogy ő nevezte –, mert Imre bácsit nagyon szerette. Egy este Imre bácsi rácsapott az asztalra, és így szólt édesapámhoz: „Te Pista, a trianoni békekonferenciának ma van az évfordulója. Tenni kéne valamit, mert lassan úgy szétszórnak bennünket, hogy a hét helyen, ahová szakasztott az Isten, már csak egy-egy magyar fog maradni!” Ebből aztán parázs vita alakult ki, hogy mit lehetne tenni, hogyan kellene megmenteni a magyarságot. Később más írók is bejöttek, csatlakoztak a vitához. Nagy szerepet szántak a papoknak. Menni kell faluról falura, mondták, és járták a falvakat. Tőlük tanultam én is, de Sütő András is az országjárást.

– Büszke vagy arra, hogy a nagy elődök közül ilyen sokat ismertél?

– Nem vagyok büszke, hanem Istennek vagyok hálás. Emlékeim között él Kós Károly alakja, akitől eleinte egy kicsit féltem is. Darabos ember volt, de aztán ölébe vett, és nagy bajusza alatt tréfásan rám horkantott. Erre megijedtem, de hamar megbékültem vele. Csodálatos emlékem van Illyés Gyuláról, aki meghívott a balatoni nyaralójába. Illyés Gyula számomra, Tamásival együtt, mindig a gyógyírt jelentette. Megragadott az emberközelsége és fensége. Korábban volt Kolozsváron – ezt édesapám mesélte –, s az egyik főtéri beszélgetés során Nagy István indulatosan azt mondta: a lényeg a szocializmus, nem a magyarság. Mert a magyarság vagy megmarad, vagy nem. Gyula bácsi megkérte, hogy forduljon meg, a hátán leírta a hallottakat, és aláíratta Nagy Istvánnal. Balatoni találkozásunkkor – lehettem olyan 25-26 éves – megkérdeztem Gyula bácsit: megvan-e még a dokumentum? Nem kételkedtem az ügy igaz voltában, hiszen édesapám sohasem hazudott. Gyula bácsi megerősítette, hogy valóban megtörtént a dolog, az aláírt papírt sokáig őrizte, de később eldobta. Tudta, hogy nekünk itthon annyi bajunk van… Nagy Istvánnak is volt elég gondja, nem akarta ezzel is keseríteni az életét.

– Hová felvételiztél a középiskola után?

– A bölcsészetre. ’53-ban sikerült a felvételim, akkor Nagy István volt a rektor. Főleg proletár- és parasztgyermekek jutottak be azokban az években. De nem végeztem el az egyetemet, mert mindenféle kifogást kaptak, s kizártak a KISZ-ből (akkor még IMSZ volt). Másfél évig nem tudtam bemenni az egyetem kapuján. Közben Gál Ernő lett a rektor, ő váltotta Nagy Istvánt. 

– Mi következett utána?

– Beiratkoztam a marosvásárhelyi színiakadémiára. Szabó Lajos, Kovács György és Delly Ferenc felvételiztetett. Sikerült, de útban hazafelé rájöttem: sohasem lennék jó színész… 

– Édesapád ekkor már híres költő volt; biztatott versírásra?

– Sohasem írtam verset. Elkezdtem prózát írni, tényirodalmat. Szabadúszó voltam. Akkor mentem férjhez Panek Zoltánhoz, és ’57-ben született Kati lányom, aki a kolozsvári magyar színház művésze, most írt egy könyvet édesapámról, azaz a nagyapjáról. 

– Mikor jelent meg első írásod? 

– 1953-ban, az Utunkban. Később V. András János felvett a Művelődéshez, ott dolgoztam. Akkor kezdtem járni az országot, megállás nélkül gyűjtöttem, írtam a magyar művelődési eseményeket. Gyakran megfordultam Hargita és Kovászna megyében. Kitűnő gárda volt a Megyei Tükörnél: Farkas Árpi, Magyari Lajos, Sylvester Lajos, Czegő Zoli, Tömöry Péter. Király Károly volt az első titkár. Ott tisztább volt a levegő, mint bárhol. A sepsiszentgyörgyi szekus, aki a színházért felelt, Hankess János „színházbolond” volt; színházi vitákon vett részt, mint egy kritikus… Egyszer, amikor felálltunk az asztaltól, azt mondta nekem: „Na, most újból lebasz a főnököm”. Amit ott beszélgettünk a darabról, mindent lehallgattak, mindent tudtak. 

– 1977. január 4-én, itt, ahol most beszélgetünk, a Mikó (Clinicilor) utcai házatok előtt, édesapádat elütötte egy belügyes tiszt autója. Hogyan emlékszel a történtekre?

– Elsőéves színinövendék volt a lányom, Katika, őt készítettük a főiskolára, a csomagjait vittük a kocsihoz. Édesapám megvárta, amíg bezártam az ajtót. A kulcsot az ujjamra akasztottam, édesapám megfogta a kezem, és mentünk az autóhoz. Kimentünk a kapun, kértem, hogy egy pillanatig álljon meg, mert a kulcscsomó szorítja az ujjamat. Amíg lehúztam ujjamról a kulcsokat, édesapám egy féllépésnyit tett előre. Iszonyatos sebességgel jött egy autó, édesapámat felvágta a magasba, a klinika előtti kőtömb tetejére zuhant. Én kővé meredten néztem, ahogy apám mellőlem szinte felrepült. Aztán összezsugorodtam, nem volt erőm felállni. Édesapámat bevitték a kórházba. Kértem, hogy engedjenek be hozzá. Nagyon uralkodtam magamon, hisz édesapám megtanított, hogy bajban fegyelmezzem magam. A lábát fájlalta, és közben azt mondta: „Csak azért nem akarok meghalni, Aranyom, mert te akkor teljesen egyedül maradsz”. Én meg vigasztaltam, és addig maradtam vele, amíg bevitték a műtőbe. Akkor kiderült, hogy nincs elég nullás vér. Telefonon hívtam Bodor Pált Bukarestben, hogy mindenáron szerezzen megfelelő vért. A vér megérkezett, és apámat műteni kezdték, engem pedig elaltattak. Hatalmas csattanásra ébredtem, a műtő elé mentem, a professzor akkor jött ki, és zavartan szólt hozzám: „Aranyom, most nagyon erősnek kell lenni, elaludt örökre az édesapja…” Megdöbbentő volt, hittem is, nem is. Majd a másik orvos szólalt meg: „Az édesapja az operáció alatt végig verset mondott”. Kérésemre bevezettek hozzá, és ahogy ránéztem, Krisztus-szoborra emlékeztetett; végtelen nyugalom volt az arcán. Nem visítoztam, semmi hangosság nem volt bennem. Magamban egyfolytában beszélgettem vele. A professzor hazaküldött, mert az altatók hatása még nem múlt el. Amíg a kaput kinyitottam, arra gondoltam, hogy most teljesen egyedül maradtam az Istennel, és megfogadtam, hogy apámnak igazságot szolgáltatok. A részeg belügyes őrnagy, aki később kiköltözött Izraelbe, minősíthetetlen szavakkal illette apámat. Azt kiabálta: apám részeg volt, és nem tudott átmenni az úttesten. Megkezdődött a tárgyalások sorozata. Azt akarták rábizonyítani, hogy öngyilkosságot követett el… Még most sincs teljesen feltárva az ügy. 

– Térjünk a munkásságodra. Eddig kilenc köteted jelent meg: Ember a havason (tévéjáték, 1978), Fába faragott balladák (1983), Pontot, vesszőt nem ismerek, de a szó mind igaz (1985), Kalodaének (1993), Kökény a hóban (1995), Elrabolt méltóság (1999), A csillagok nem álmodnak (2002), Halálmadár szállott a kútgémre (2008), Tenyérnyi ország (2017). A tizedik a Pontot, vesszőt nem ismerek, de a szó mind igaz bővített, javított kiadása, ami 2011-ben látott napvilágot. Milyen műfajú írások ezek?

– Műfajilag nem tudnám őket kategorizálni, de széles a skála. Vannak lírai életrajzok, tárcák, emlékezések és sok más egyéb. 

– Mit szeretnél megírni még, mivel foglalkozol jelenleg?

– Én a népi irodalmon nőttem fel, ezen tudom magam kifejezni, így írt édesapám és Sütő András is. Úgy gondolkodom, mint ők, arra figyelek, amire ők figyeltek. Ők pedig minden gondolatukban a néppel vállaltak közösséget. Édesapám halála, majd Sütő András tragikus sorsa annyira elnémított, hogy sokáig nem írtam. Legutóbb édesapám emlékkönyvén dolgoztam, amit a Polis adott ki. A magyarózdi emlékház javításával-újjáépítésével foglalkozom, és ez sok-sok gonddal jár, anyagiakkal is. Minden este imámba foglalva kérem az Istent, hogy őrizzen meg, amíg be nem fejezem. Többet már nem írok.

– Kérlek, beszélj az Amerikában megjelent Transsylvania című időszakos folyóiratról, amelynek európai főmunkatársa voltál.

– A lapot Teleki Béla alapította, utána Cseh Tibor szerkesztette, tőle vettem át még éle-tében. Évek hosszú során, amikor a Művelődésnél dolgoztam, felfedeztem és meglátogattam néhány olyan helyet a Székelyföldön, ahová előttem újságíró nem jutott el. Megtapasztaltam, hogy Erdély egy önálló magyar közösség. Életkörülményeink, természeti adottságaink meghatározzák gondolkodásunkat, lelkiállapotunkat, magatartásunkat. Rengeteg erdélyi ment ki Amerikába: nemes emberek, grófok, bárók, értelmiségiek. Cseh Tibor, aki csernátoni volt, évente hazajött. Láttam benne a szülőföldbe való kapaszkodását, az itthonból való lelki élést odakinn. Úgy érezte, hogy ezt vissza kell adnia Amerikában élő magyarjainknak, akik ugyanolyan fájdalommal gondolnak szülőföldjükre, anyanyelvükre, amit ott is őriztek. Úgy voltam velük, mint az itthoni szórványmagyarokkal… Azt is meg kellett tanulnom, hogyan kell a szórványban élő magyarokhoz szólnom, miként kell hozzáállnom gondjaikhoz. Bele kellett avatkoznom vallásügyekbe, mert gond volt, hogy járhatnak-e vagy sem magyar templomba. Mivel a legnagyobb élő íróktól kérhettem tanácsot, megtaláltam azt a hangot, azt a témát, amivel táplálni lehetett az amerikai magyarokat. Sikerült megszereznem a bizalmukat és ragaszkodásukat. Mikor Cseh Tibor meghalt – Csernátonban temették el –, engem kerestek meg telefonon, hogy vállaljam el a lap szerkesztését. Csodálatos gondolataik voltak!

– Sokfelé jártál Erdélyben, hová szeretnél eljutni még?

– Királyfalvára és Vesszősre. Nekem a világon a legtöbbet a szülőföldem jelenti. Jártam Németországban, otthon éreztem magam a hatalmas képtárakban, élveztem, csodáltam az ott látott alkotásokat, a zenét. De mikor hazajövök, első utam mindig Kolozsvár főterére vezet, elballagok a szobor előtt, s köszönök Mátyás királynak: Szervusz, hazajöttem!