Szeretném, ha konkrét válaszokat kapna mindenki, és még több kérdéssel távozna

– Interjú a Tompa Miklós Társulat Raszkolnyikov bemutatója kapcsán Albu István rendezővel –

– A Karamazov testvérek után pár évvel újra egy Dosztojevszkij-művet, a Bűn és bűnhődést viszed színre a marosvásárhelyi színházban. Miért érzed kihívásnak, hogy az orosz klasszikus szerző műveit színpadra adaptáld?

– Általában nagy előszeretettel nyúlok klasszikusokhoz. Az első „igazi” nagyszínházi rendezésem szintén egy Dosztojevszkij-mű volt a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, az Ördögök. Lehet, hogy titokban azt remélem, így jobban meg tudom érteni őket. Persze, Dosztojevszkijt teljes egészében megérteni képtelenség, mégis valami megmagyarázhatatlan boldogságot érzek, amikor egy kicsit is közelebb tudok kerülni valamelyik szereplőjéhez. Olyankor ezernyi kérdés fogalmazódik meg bennnem feléje; főként olyan, ami nincs benne a regényekben. Például, hogy dolgokat, amik most történnek napjainkban, hogy is értékel… Vagy ki lenne ő a jelenben, és hogy reagálna bizonyos helyzetekben. Ami a legcsodálatosabb, hogy ezek a szereplők rendszerint érvényesen válaszolnak.

– Mitől mai a Bűn és bűnhődés?

– Úgy gondolom, mindannyian követtünk már el olyan tettet, ami a társadalom szabályai szerint bűnnek tekinthető, az erkölcsi érvelésünk viszont – ha csak egy pillanatra is – felmentett bennünket a lelkiismeretünk bíróságán. Aztán egy végeláthatatlan, talán egész életen át tartó perlekedésbe kezdünk önmagunkkal, figyelembe véve embertársaink befolyását és véleményét. Megpróbálunk felállítani egy határt, amit ide-oda tologatunk, hiszünk, magyarázkodunk, félünk, míg végül muszáj lesz döntést hoznunk – elsősorban magunk miatt… Persze a döntés csak pillanatnyi megnyugvást tud nyújtani. Valójában nagyon emberi dolgokról beszélünk ilyenkor, és ezeket megmutatni nincs is jobb hely, mint a színpad.

– Ha valaki megnézi a Karamazovok után repertoárra kerülő Raszkolnyikovot, talál-e áthallásokat, hasonlóságokat a két adaptáció között?

– Amikor először elgondolkoztam a Bűn és bűnhődés színpadi adaptációján, a Karamazovok terében képzeltem el az előadást. Talán szerencse a szerencsétlenségben, hogy a Marosvásárhelyi Nemzeti Színháznak a nehéz anyagi körülmények miatt jól fogott ez az ötlet, és szinte öt évre a Karamazovok bemutatója után ugyanabban a díszletben kezdtük el a próbákat. Innentől valahogy egyértelmű volt, hogy az új Dosztojevszkij-műnek a felépítésében is hasonlónak kell lennie. Áthallások pedig szándékosan vannak, és úgy gondolom, lesz is ennek értelme, hiszen a Karamazovokat még mindig műsoron tartja a színház. Talán a későbbiekben ki is lehetne találni ennek apropóján egy olyan formát, amivel összehozzuk a két előadást.

– A két darab struktúrája is hasonló, mindkét esetben csupán pár színész formálja meg a regény alapkaraktereit. A Karamazovokban négy férfit láthatunk tíz szerepben, itt, a Raszkolnyikovban ezzel mi a helyzet?

– A Karamazov testvérekkel szemben, ahol a négy fivér és az apa ugyanolyan hangsúlyt kap, a Bűn és bűnhődés regény sokkal inkább egy szereplőre koncentrál. Ezért a mi felfogásunkban is Raszkolnyikov (Varga Balázs) az állandó, ő végig színpadon van, és nem is játszik más szerepet. Hozzá kötődik szorosan Porfirij (Bíró József) és Szonya (Kiss Bora) karaktere, a többi figurát is ez a két színész formálja meg. Az előadás szempontjából viszont a Raszkolnyikov-Porfirij-Szonya hármas a legfontosabb. Azt hiszem, hogy ez a különbség a két előadás között, mármint ami a szereplőket illeti. A hasonlóság pedig, hogy mindkettőben remek színészekkel volt alkalmam dolgozni, és már most úgy érzem, hogy a Raszkolnyikov legalább annyira meghatározó lesz számomra, mint a Karamazovok.

– Várhat-e a közönség az előadástól konkrét válaszokat Raszkolnyikov tettével kapcsolatban, vagy esetleg még több, még inkább elgondolkodtató kérdéssel távozik a színházból, mint azt a regénnyel kapcsolatban az előzetes tudása indokolta volna?

– Egy színházi előadás konkrét hatásairól a néző kell beszéljen, nem a rendező. Mert ez egyéni, minden nézőben másként csapódhatnak le bizonyos dolgok. Persze, szeretném, ha konkrét válaszokat kapna mindenki, és szeretném, ha még több kérdéssel távozna. Ezt nemcsak a Raszkolnyikov esetében érzem így, hanem az összes előadásomnál. Viszont amikor egy rendező kezdi el kifejteni az előadása nézőkre gyakorolt hatását, akkor mindig az az érzésem, hogy a bizonyítványát magyarázza. Tulajdonképpen én is nagyon kíváncsi vagyok, hogy majd mit vált ki a nézőkben.

Kérdezett: Szabó Réka