Hétköznapi történet
Mihai hosszú évekig az egyik legboldogabb négylábú volt a lakótelepi kisutcában. Minden mozdulatán látszott, mennyire biztonságban érzi magát a kalapos, fehér bajuszos férfi oldalán, aki reggelente régivágású úriemberként köszöntötte az ismerősöket, miközben nyugodt, megfontolt léptekkel haladt végig a sétányon középtermetű, szürke „kabátos” kísérőjével. A koronavírus-járvány második évében elmaradtak a közös séták. Egyszer aztán a kutyus újra megjelent, de nem idős pártfogója, hanem egy apró, kerek arcú, fekete ruhás asszony társaságában. Hószínű fürtjeit éjsötét kendő alá szorította az új gazdi, néhány vékony szál itt-ott mégis előbukkant.
– Neked most már csak ő maradt, vigyázz rá nagyon – jutott el hozzám egy gondolatfoszlány az asszony és egy környékbeli párbeszédéből. A választ nem hallottam, de a társát elvesztett állat fájdalmát és riadt kapaszkodását mindenbe és mindenkibe, ami vagy aki enyhülést és védelmet nyújthat, pontosan éreztem. Így Mihai lett a kedvencem a sétányon rendszeresen megforduló kutyusok közül, és ő bizonyára megszimatolhatott valamit ebből az együttérző szeretetből, mert gyakran jött oda hozzám simogatást kérve. Így, gesztusokkal beszélgettünk mi ketten, de én már nagyon vártam, hogy az idős asszonnyal is szót válthassak. Végül a kutyus „hozta össze” az alkalmat azzal a megható ragaszkodásával, amit árvasága kezdetétől irántam, idegen iránt is tanúsított.
Észrevettem, hogy a fekete ruhát lassan sötétbarnára cserélő asszony – bár az emberekkel magyarul társalog – a négylábú kísérőt mindig románul szólítja meg, úgy, ahogy a régi gazdi. Melegséggel töltött el ez a felismerés, amit nem is annyira az eltávozott társ, mint a hátramaradt négylábú iránti tisztelet megnyilvánulásának tekintettem.
– Harminchét évet éltünk le együtt a férjemmel – kezdett történetébe a hetvenes évei elején járó, teljes lényében hajdani vitrinek parányi porcelánhölgyeire emlékeztető özvegy. – Nem volt olyan felhőtlen ez a házasság, mint ahogy az a „nagykönyvben” meg van írva, sokszor vitatkoztunk apróságokon vagy fontosabb dolgokon, még az is előfordult, hogy napokig nem beszéltünk egymással. Mindketten voltunk már végzetesen szerelmesek fiatalabb korunkban, késői egymásra találás volt a miénk. Nekem 19 évesen volt egy vőlegényem, nem sokkal az esküvő előtt fának hajtott az autójával, amire évekig várt. A veszteségbe egy kicsit belepusztultam. Több mint tíz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ne csak gépiesen tegyem a dolgom felkeléstől lefekvésig, és amikor némileg visszatért belém az élet, találkoztam a későbbi férjemmel. Az első percben, amikor megláttam a munkahelyemen az új alkalmazottak között, feltűnt, mennyire hasonlít az egész megjelenése az egykori pároméhoz. Talán a későbbiekben is őt kerestem benne, és innen eredt minden konfliktusunk. Velem volt a baj, most már belátom, én voltam sokszor sok mindennel elégedetlen. A férjem sosem emelte fel a hangját, az egész élete olyan csendes, méltóságteljes volt. Csak a szemével szórt villámokat, amikor összekaptunk, aztán lefeküdt a kedvenc kanapéjára, a fal felé fordult, és kizárta a külvilágot, velem együtt. A családom egyébként nehezen fogadta el, hogy nem magyar férfit választottam, az ő rokonsága sokkal elfogadóbb volt velem.
– Gyermekeik nincsenek? – kérdeztem, miközben a kutyus sokadjára sétált körbe egy kis hátvakargatásért (amit persze meg is kapott).
– Nincsenek, de házi kedvencünk mindig volt. Igaz, amikor 11 évvel ezelőtt búcsút kellett vennem Daisytől, az öreg dalmatánktól, azt mondtam, nekem többet nem kell állat, még egyszer nem akarok szenvedni senki és semmi elvesztése miatt. Úgy tűnt, a férjem elfogadja a döntésem, aztán egyszer csak hazaállított az ölében egy reszkető, nedves szőrcsomóval. Ő volt Mihai, a lakásunkhoz közeli szemeteskonténernél találta. Akkor nagyon haragudtam, amiért semmibe vette az elhatározásom, de idővel ezzel az ártatlan teremtéssel is megbarátkoztam. Igaz, köztünk sosem teremtődött meg az a különleges összhang, ami közte és a férjem között mindig is érzékelhető volt. Amikor a férjem az első szívrohamot kapta, Mihai teljesen kivetkőzött magából, ideges volt, szinte már agresszív, még engem sem engedett a közelébe. A férjem távozása után napokig nem evett, csak feküdt a „gazdikanapé” előtt, és várakozott. Aztán az életösztön valahogy mégis legyőzte ezt a szívszorító elvágyódást, lassan eltűntek az etetőtálba helyezett kedvenc falatok, és az első közös sétánkra is sor került. Most minden erőmmel azon vagyok, hogy egészen megismerjük és megszeressük egymást, és úgy látom, ez ellen Mihainak sincs kifogása.
Nemsokára elköszöntünk. Beszélgetőtársam apró, szapora léptekkel indult a kutyussal közös otthonuk felé. A szürke bundás társ még el-elbogarászott a poráz végén a tél végi napsütésben, mint aki most készül kiszimatolni, pontosan honnan és mikor jön a tavasz.
