Beáta már akkor kiérdemelte a nevét, amikor még azt sem tudta, hogy az boldogot jelent. Késői gyermekként nem sok izgalomban volt része élete első másfél évtizedében, negyven fölötti édesanyja túlságosan féltette, és az ötvenes éveiben járó apa is szeretetteljes szigorral őrködött hétköz- és ünnepnapjai fölött, de a kerek arcú, mosolygós lány mindezt természetesnek érezte, és amikor csak alkalma volt rá, meg is köszönte. Ezt a kiegyensúlyozott vidámságot, a körülményektől független öröm ajándékát a felnőttkorba is sikerült átcsempésznie. Így az erejét meghaladó terhek alatt sem roppant össze.
– Emlékszem, kislánykoromban a nyári szandálvásárlás jelentette számomra a legnagyobb boldogságot – kezdte történetét az elmúlt időt könyvekben, fényképalbumokban, kézimunkákon őrző magánházban. – Édesapám cipész volt, szenvedélyesen „gyógyítgatta” az agyonhordott lábbelimet, a félcipőkből az orrukat levágva varázsolt szandált, de a júniusi tanévzárás után, jutalomként a jó bizonyítványért, újat is kaphattam. Ennél többre nem is vágytam. Édesanyám háztartásbeli volt, többnyire apukám keresetéből éltünk. Tudtam, hogy nem vet fel bennünket a pénz, így nem is sóvárogtam drága ruhákra, sem tengerparti nyaralásra. A barátnőim rendre eltünedeztek egy-egy hétre a vakációban, de mindig maradt itthon valaki, akivel játszani, beszélgetni lehetett. A kapunkon kívül, persze, nem engedtek édesanyámék, legfeljebb vendégségbe mehettem néha valamelyik lányhoz, de csak akkor, ha utánam jött valaki. Az viszont szóba sem jöhetett, hogy az utcán sétáljak vagy moziba menjek a csapattal.
– Ez soha nem is hiányzott? – szóltam közbe.
– Biztos furcsán hangzik, de nem. Nem igényeltem állandóan a társaságot, magamban is nagyon jól megvoltam. Gyümölcsmagokból vagy a barátnőimtől kapott tengeri kagylókból gyöngyöt fűztem, kötögettem, vagy kiültem egy jó könyvvel az udvarra, a gesztenyefánk alá. A szüleim a szépirodalomra soha nem sajnálták a pénzt, gazdag könyvtárat alakítottak ki az évek során, és én boldogan csemegéztem a több száz olvasnivalóból. Emlékszem, Charlotte Brontétól a Jane Eyre volt a kedvencem, azt legalább tizenötször „faltam fel”. A gyermekkönyvtárba is rengeteget jártam, imádtam azt a jellegzetes illatot, amit a régebbi kiadványok árasztottak. Arról álmodoztam, hogy egyszer majd én is ott fogok dolgozni. De végül egész másként alakult.
– Mi térítette le az útról?
– Egy váratlan fellángolás. A tizenkettedik osztály után szervezett bankett volt az első késő esti rendezvény, ahova a szüleim elengedtek. Addig fiúkkal egyáltalán nem barátkoztam, ott viszont a zenekar egyik tagja, a dobos az első perctől feltűnően figyelt. Amikor aztán a banda pihent, odajött az asztalomhoz, és megszólított. Persze, fogalmam sem volt, hogy ilyen helyzetben hogyan kell viselkedni, zavarban voltam, mégis hamar megtaláltuk a közös hangot. A buli végén hazakísért, másnap pedig újra felkeresett, és a szüleimnek is bemutatkozott. Megnyugtatta őket, hogy a zenélés számára csak szabadidős tevékenység és jövedelemkiegészítés, amúgy gépészmérnöki egyetemet végzett, és a szakmában dolgozik.
– Az édesanyjáék hogy fogadták?
– Eleinte tartózkodóan, de mivel udvarias, kedves volt, lassan megkedvelték. Édesapámnak az imponált a leginkább, hogy az udvarlóm az első szóra leült vele sakkozni, römizni, és egyetlen jelét sem adta annak, hogy unná az órákig elhúzódó játékpartikat. Amint egyre inkább a szüleim bizalmába férkőzött, számomra is véget ért a „burokban” töltött idő, strandra, moziba, esti szórakozóhelyekre is elengedtek vele. Innen már a leánykérésig nagyon rövid volt az út. Teljesen elvakított a szerelem, így nem vettem észre a figyelmeztető jeleket, azt, hogy a párom mennyire domináns és önző. Az ő kedvéért mondtam le az egyetemi felvételiről is. A házasságunk első évében született meg a lányunk, érte megérte végigkínlódni a tíz évig rám osztott feleségszerepet.
– Bántalmazta a férje?
– Fizikailag nem, lelkileg viszont megsemmisített. Úgy éreztem, mellette teljesen elvesztem önmagam. Gyakran hívott hozzánk elit társaságot, és a mérnök és ügyvéd urak szemében én voltam a diploma nélküli, kis szürke veréb, aki lesi a „nagyok” utasításait, és ugrik minden szóra. Megfogadtam, hogy a lányunk miatt bármeddig elviselem a megaláztatást, de végül egy húszéves hölgyike, a férjem aktuális hódítása kiszabadított a zsákutcából. A válás után a kislányommal hazaköltöztünk a szüleimhez – szegények, akkor még éltek, és mindenben támogattak –, és szép lassan együtt felépítettük az új életünket. A lányom azóta férjhez ment, és két ikerunokával lepett meg. Most már nagyocskák a fiúk, ősszel kezdik a negyedik osztályt. A vakációban minden reggel felmegyek hozzájuk, ebédet főzök, délutánonként, ha kedvük tartja, felviszem őket a Somostetőre. Régebb, amíg kicsik voltak, diafilmeket is vetítettem nekik, a kedvencük azonban a mamabábszínház volt. Egy szék karfájára terített takaró mögül csalogattam elő a magam készítette bábokat, a történet pedig mindig az unokák elvárása szerint alakult. Most már inkább egyféle cinkostárs vagyok nekik, titkokat osztanak meg velem, a mesélő szerepét is átvették. Számomra ez a legnagyobb ajándék. A közelükben újra védőburokban érzem magam, olyanban, amit soha nem tud kikezdeni az idő.
