A szeretet mindent felülír?

Az alábbiakban neves és egyszerű marosvásárhelyi emberektől kértünk véleményt, amelyek között van jó is, rossz is, amilyen valójában az életünk.  

Illusztráció

A házasság hetében vagyunk. A világ 21 országában, s köztük immár negyedik éve Erdélyben is rendezvények egész sora követi egymást azzal a céllal, hogy a divatossá vált Valentin-nap környékén a keresztény egyházak és a civil szervezetek összefogásával felhívják a figyelmet a házasság, a felelősségteljes, biztonságot nyújtó család fontosságára, s tanácsokat adjanak azoknak, akik számára nehezen elviselhetővé vált mindaz, ami valamikor szép reményekkel indult. Az alábbiakban neves és egyszerű marosvásárhelyi emberektől kértünk véleményt, amelyek között van jó is, rossz is, amilyen valójában az életünk.

A szeretet mindent felülír

A házasság számomra biztos háttér, erős alap, női mivoltom kiteljesedésének, anyaságomnak helyszíne. Nagy viták, baráti beszélgetések és felejthetetlen, gyöngéd pillanatok helye. Önmagam megőrzésének és néha az áldozatig terjedő alkalmazkodásaimnak az iskolája. A nyugalom és boldogság szigete, ahová elmenekülök a rossz világ ártalmai elől, s ahonnan kiindulva újból megbirkózom a rossz világgal. Mindezt megélni egy rendkívül erős, gáláns, türelmes, hatalmas érzelmi intelligenciával rendelkező társat rendelt nekem az Isten, és én elég bölcs voltam ezt idejében felismerni. Nem fogadkoztunk, hogy mindörökké, de mindennap tettünk valamit a kapcsolatunkért, a házasságunkért. Nem féltünk a problémát, a bajokat, az ellentmondásokat felismerni, nevén nevezni és megoldani. Igyekszünk sokat beszélgetni, értékes időt tölteni egymás társaságában: szülők és gyermekek egyaránt. Hiszem, hogy az működik az életünkben, amire időt szakítunk, áldozunk mi, emberek. Engem az a remény vezetett, hogy igaz a közhely, miszerint a szeretet mindent legyőz. S mindez egy negyven éve tartó magyar–román vegyes házasságban.

Számítani mindkét szülőre

A házasság a családot megtartó és fenntartó intézmény. Egy olyan biztos hely, ahova a gyermek mindig hazamehet, ahol biztonságra lel, ahová menekülhet. Ha mindkét fél erre építi életét. Persze, ez az ideális eset. Isten is ezért találta ki a házasságot. És egy olyan kötelék, amire ma kevesen szánják rá magukat. Hiszen felelősséget, elköteleződést jelent. Felvállalása jónak és rossznak, a fennkölt és unalmas pillanatoknak, a nehézségeknek és együtt örüléseknek. Jó annak a gyereknek, aki számíthat mindkét szülőjére, a meleg családi fészekre, ahova akár felnőttként is hazatérhet.

Fehér orgona

Harmincnégy évesen vesztettem el a férjemet. Nem volt idő az együttlét árnyoldalait is megtapasztalni, őt ugyanis a kommunista diktatúrában kezdő orvosként, engem gyógyszerészként az ország különböző pontjaira helyeztek ki, és éveken át csak két hétben egyszer vagy ritkábban találkozhattunk. Mindig olyannak maradtunk meg egymás előtt, mint diákként, a megismerkedésünk napján. De azt, hogy mennyire szeretett és féltett, csak később, sok évvel a halála után értettem meg. Akkor tudtam meg, hogy a férjem gyógyíthatatlan beteg volt, és azért titkolta ezt el előlem, hogy bár egy ideig megkíméljen a szenvedéstől. Számomra tehát a házasság egy szép álom volt, amelyet gondolatban sokszor újra átélek.

Tengertánc

Kislányként számtalanszor elképzeltem magam hosszú, fehér menyasszonyi ruhában, az volt a legnagyobb vágyam, hogy egyszer majd megtaláljam a herceget. Arra azonban sohasem gondoltam, hogy a lakodalmi ünnepség után hogyan folytatódik a tündérmese, gyerekkori olvasmányaim erre nem adtak rálátást. Kamaszként és az azutáni években is tudatosan, sokszor görcsösen kerestem az igazit, volt is jó pár csalódásban részem. A Jóisten úgy akarta, hogy végül férfitárs nélkül, a kisfiam mellett találjam meg a boldogságot. A mostani életem semmiképpen nem cserélném fel a régi álomra. Úgy gondolom, hogy a házasságnak akkor van értelme, ha valóban rokon lelkek találkoznak, akik a kezdetektől önmaguk tudnak lenni, igazán otthon érzik magukat egymás közelségében. Azt hiszem, ez a titka annak, hogy az évek, évtizedek hozta változások közepette is megmaradjon a kapcsolat lényege. Ha pedig mégsem sikerül azt megőrizni, akkor, bármennyire is riasztónak tűnhet, alá kell rendelődni az eltávolodás folyamatának. Néha kézen fogva járó idős párokon akad meg a szemem. Nem tudom, hogy mikor találkoztak először, mennyi tévutat jártak végig, amíg végül egymás mellé sodródtak, de meggyőződésem, hogy az igazi házasságok az égben köttetnek. Ami pedig zátonyra fut, az pusztán földi törvények által hitelesített illúzió.

A gyermek mindennél fontosabb

A gyermekünk születése után egyre nagyobb tehernek, fékezőerőnek éreztem a házasságot. A házimunka, gyermeknevelés és a munkahely majdnem a teljes energiámat felőrölte. Visszatekintve túlzásnak tűnik az a nagy igyekezet, amivel a gondoskodó anya, háziasszony és feleség szerepében próbáltam sokszor önerőmön felül teljesíteni. Házasságunk első éveiben a férjem nemegyszer vallotta azt, hogy gyerek nélkül is el tudná képzelni az életét, és mindvégig attól tartott, hogy egy újszülött mellett ő másodrangú szereplővé válna. Jóslata valóra vált. Házasságunk hetedik évében született a gyermekünk. Bár addig bőven volt idő kiismerni egymást, a gondok mégis a gyerek kétéves kora körül kezdődtek. Addigi társam valószínűleg a mindent elsöprő szerelemre áhítozva kezdett olyan jellegű kapcsolatba, ahol újra ő lehet a főhős. Mint utólag bebizonyosodott, egy olyan kapcsolatban ahol gyerekek vannak, ő sosem válhat igazi főszereplővé.

Még nem veszítettem el a hitem

Fiatal lányként semmire sem vágytam olyan nagyon, mint egy boldog házasságra, egy társra, aki partner a szellemiekben, s jó együtt lenni vele minden körülmények között. Aki gyöngéd, kedves, figyelmes, sportos, jó humorú, s erős, határozott is egyben. Sokat válogattam hát addig, amíg végre úgy tűnt, hogy rátaláltam. Miután a felesége lettem, a kedvességnek, gyöngédségnek nyoma sem maradt. Engem tett felelőssé, hogy „csak” lányunk született, s amikor kiderült, hogy több gyermekünk nem lehet, egyre többször maradt ki, és egyre durvábbá vált. Éjszakai érkezésekor, ha szóvá mertem tenni a kimaradását, a tettlegesség sem maradt el, mégis a lányom unszolására adtam be a válópert. Még nem vagyok idős, s a szüleim példáját magam előtt látva, nem vesztettem el a hitem a házasságban.

Se veled, se nélküled

Ha elölről kezdhetném, csak hajóskapitányhoz mennék feleségül, de legalább olyanhoz, akit reggeltől estig elhív a kötelesség. A hétköznapok során úgy éreztem, hogy az állandó együttlét megfojt, megöl. Ha viszont társasági életről vagy családi összejövetelről van szó, jó, ha nem vagyok egyedül. Egy köztünk levő vita zárómondatában hangzott el: „…de legalább van egy megbízható ellenséged”. Néha ez is fontos lehet.

Aranylakodalom

Házasságunk közel ötven éve nagyobb válságok nélkül telt el, nyugodtan mondhatom, szép volt. Miért is? Mert többnyire békesség, nyugalom volt a családban. De ami ennél is fontosabb: türelem, megértés és kompromisszumkészség. Talán ez utóbbi az, ami nélkül elképzelhetetlennek vélem a tartós házasságot. Persze nem úgy, hogy mindig csak az egyik fél köt kompromisszumot, így nem lehet. Tudnunk kell adott pillanatban abbahagyni a vitát, elhallgatni. És néha egy-egy kedves szó, dicséret is jólesik.

Holtomiglan-holtodiglan

A törvényes házasságot okos emberek anyagi, érzelmi és főleg a születendő gyermekek biztonságban való felnevelése érdekében találták ki. Ha több száz év alatt ez az intézmény megmaradt, és időnként még növekedett is a népszerűsége, tudomásul kell vennünk, hogy jobb megoldást nem tudott kitalálni az emberiség. Egy házasság nagy felelősséggel, kötelezettségekkel jár, sok munkával, türelemmel és odaadás révén tartható fenn. Két különböző nevelést kapott egyén, eltérő génekkel és temperamentummal csak akkor tud hosszú ideig együtt maradni, ha kapcsolatuk alapja a szeretet, és tudat alatt is képesek betartani az esküt: „jóban-rosszban, holtomiglan-holtodiglan”.

(n.sz.i., sz.p., b.gy.)