Szépteremtés családi palettán

A Poklos-patak mint festői modell? Igen, a művész abban is képes észlelni és elénk tárni a szépet, a különlegest, a látványosat, amit mi, közönséges halandók talán csúfnak, taszítónak találunk.

Incze István: Poklos-patak

A Poklos-patak mint festői modell? Igen, a művész abban is képes észlelni és elénk tárni a szépet, a különlegest, a látványosat, amit mi, közönséges halandók talán csúfnak, taszítónak találunk. Marosvásárhely 1978-ban elhunyt népszerű festőművésze, Incze István igyekezett azokra a festői szépségekre is rányitni a közönség szemét, amelyeket az addig nem látott meg. Már 1939-es első, vásárhelyi kiállításán meglepte vele a nézőket, aztán a továbbiakban is gyakran bizonyította: rengeteg olyasmi van körülöttünk, ami öröm szemnek, léleknek, csak fel kell fedezni. Az Incze család mostani tárlatán is több olyan képet láthattunk az Erdély Van Goghjának nevezett festő hagyatékából, amely ezt példázza. Lerobbant házak, csupasz tűzfalak, elhagyott, szegényes városszélek, kusza udvarhátsók, a romló-bomló Poklos-patak partjának változó arcai váltak a festményeken főszereplővé. A posztimpresszionizmus levegős, friss színekben, fényben megmártózó, tetszetős látványvilága, amelyet megkapóan áthat Incze István jellegzetes derűje, több évtized távlatából is elevenen hat a szemlélőre.

Már csak ezért is érdemes volt ismét megrendezni a Kultúrpalota galériáiban ezt a közös tárlatot. De az összehasonlítások is érdekesek újra. Megfigyelni például azt, hogy az ecset helyett fotókamerát választó fiú, az ifjabb Incze István, hogyan hódította meg a maga áttételesebb, műfaji sajátosságában is különböző színtereit, és miképpen hangolta össze a fényírást felesége, Incze Dósa Annamária lírájával. Vagy érzékelni azt, hogy a szintén festő unoka, Incze István Botond, milyen módon és mértékben távolodott el a két nemzedékkel korábbi látásmódtól, mennyire telítette méreteiben sokkal nagyobb, valóságot és képzeletet lendületes gesztusokkal ötvöző, hangvételükben sötétebb tájkompozícióit modern romantikával. És örvendetes az újabb találkozás Incze Istvánné Sárkány Ilona festett porcelánjaival is. A magyar, román, szász népművészet közkedvelt motívumaival díszített tányérok, csészék, tálak, vázák, pompás étkészletek, hamutartók és más ilyen használati tárgyak nem csak Erdélyben, a földgolyó sok más országának számos otthonában váltak féltve őrzött kincsekké, és az még növeli a velük való újratalálkozás élményét, hogy tudjuk, készítőjük, aki úttörő volt a maga nemében, már évek óta nincs közöttünk.