Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Augusztus 20-án a magyar államalapításra emlékezünk. 1000. december 25-én Esztergomban István fejedelmet, Géza fejedelem és Sarolt fiát királlyá koronázták a II. Szilveszter pápa küldte koronával. A koronázás azt jelképezte, hogy a pogány törzsek urából hívő fejedelem lett, földjéből keresztény ország, az európai államok közösségének tagja, ugyanakkor az országot a római egyház és nem a német-római császár védnöksége alá helyezte. S mint közismert, ez lehetőséget adott arra, hogy létrehozza a magyar állam és az egyházi szervezet alapjait, kiépítse a közigazgatást, pénzt bocsásson ki, kiadja első törvénykönyvét, és ami a legfontosabb, máig ható tette: a magyarokat a nyugati keresztény világhoz kapcsolta, ami évszázadokig erős kulturális, gazdasági kötelék volt az Adriától a Tátráig, az Őrségtől a Kárpátokig. A történelem során több hatalom is megkísérelte bekebelezni, eltörölni Szent István országát, amely 1918-ig többé-kevésbé egységesként fennmaradt. Ekkor kerültünk mi, erdélyiek (és nem csak) olyan helyzetbe, hogy egy másfajta mentalitással, országlással kellett szembesülnünk, és kisebbségként, magyarként a fennmaradásért, megmaradásért küzdenünk. Ez a láthatatlan „harc” Trianon után áttért békésebb berkekbe: kulturális, gazdasági és politikai területre. Megszületett a transzilvanizmus elve, amely az új helyzetben úgy erősítette ezt a kapcsolatot, hogy a többséggel, más kisebbségekkel együtt élve a magyaroknak is legyen méltó helye az új hazában. És ez többnyire sikerült is a második világháború végéig, amikor az új kommunista hatalom az asszimilációt erőltette. Ennek ellenére megmaradtunk, és még vagyunk, az 1989 utáni rendszerváltást követő, az 1990-es években felcsapó nacionalista hullám után is. És maradnunk kell! Ma a legnagyobb fegyverünk a kultúra, az oktatás, az otthon kapott nevelés és nem utolsósorban az anyanyelv, amely összeköt bennünket határon innen és túl és szerte a nagyvilágban. A sötét kommunizmusban a katonai szolgálat alatt az ország déli megyéjéből származó katonatársam azt kérdezte tőlem, hogy én a magyar és a román futballcsapatnak is szurkolok? És azt sem értette, hogy magyarként miként teljesítek katonai szolgálatot Romániában (Rm.Vâlceán). Büszkén válaszoltam, hogy igen, én gazdagabb vagyok, mert két ország nyelvén olvasok és két kultúrát vallhatok a magaménak, mint ahogy a sportban is. És hogy a Kárpátok ölében több száz éves templomok vannak falvainkban, ahol békésen éltek, alkottak, dolgoztak románok, magyarok, szászok. Ezt a kulturális és anyanyelvi kötődést jelenti nekünk, erdélyi magyaroknak Szent István egykori országa. Mára beágyazva, színesítve, gazdagítva egy más, ortodox, balkáni kultúrával, a maga ízével, zamatával, sava-borsával. Ma együtt tartozunk egy olyan konstrukcióhoz, az Európai Unióhoz, amely recsegve-ropogva ugyan, de (még) összefogja az öreg kontinens országait. Együtt kell őrizzük azokat az értékeket, amelyekre Szent István alapozta országát. Anyaországiak, külhoni magyarok, akiket a sors ugyan elszakított egymástól, de megerősített abban, hogy a történelem viharában csak úgy maradunk fenn, ha összetartozunk, és másokkal együtt azon leszünk, hogy a jövő nemzedéknek is átadjuk Szent István országának örökségét.