Szélrózsa a toronyban

Privát hangulatok

Denndörfer vagy Belleschdörfer egy február végi hétfőn jelenik meg Sch.-ben, reggel korán. Már takarítják a havat, seperik a járdát, mocorognak a szemetesek, ja, ja, gondolja D. vagy B., kicsiny a város, kicsinyke a városka, telik neki szemetesre, jégtörőre, egyik csákányol, másik a lapátot pásztorolja, hárman szivarozva tartják szóval, hogy ne unja magát. Denndörfer vagy Belleschdörfer fülel, hinnye, de sokat fejlődött a nyelv, pedig a maga idejében tudott romául is, románul: ma is – járja hát az utcákat nagy sebbel-lobbal, mintha ott a járást ő tudná legjobban (tényleg, kicsit tán emlékeztet Budára, tűnődik, hisz Denndörfer vagy Belleschdörfer anno a Toldi peckes járkálását is rekonstruálta amottan) – itt viszont bika sem rugaszkodik, kötél sem szakad. 

D. vagy B. a Hermann Oberth téren ácsorog kicsidég, figyeli egy kiskocsi kínlódását, amint valahogy mégis elevickél a Törvényszék felé. Aztán ismét fülel: hall-e szász beszédet. Hiszen annak is annyi a tájvariánsa, hogy pl. a holdvilági szászok nem értik, nem érthetik, mondjuk, a cikmántoriak, nádasiak beszédét, honnan-származási okból; csak a Schuléban meg a Kirchében hallott német segít valamennyire a társalkodásban. Denndörfer vagy Belleschdörfer azonban nem szász, hanem valami délnémet beszédet sejdít, melyre enyhén sem  vevő. Protekciós delegáció: bámulják a tornyot, a még mindig gyönyörű városházát, s fölöttük a magasztos Haltrich Schulét. Összenéznek, bólogatnak. 

Mereng csöppecskét, aztán csak úgy, minden cél nélkül indul fel egy utcán, melynek hoppá, Horia Teculescu a neve, meneget magasra szépecskén, valami régebbi emlék is felrémlik. Két, dehogy: három egyformán ismerős polgárházat lát meg hirtelen, egyik függöny mögül kivillan egy csipkés főkötő... De aztán semmi – kutyák bagzanak a telkek közti gaz vackaiban, odébb éppen hozzák a tejet az állami szektor privatizáltjai, egy kapu előtt az áll a gyűrött cégtáblán, hogy Regina beer srl –, szinte kiér a szűk, agyagos völgyből, meg sem fordul, s már azt láthatja az a pár nyugdíjas, aki ott meresztgeti a szeme üvegét, hogy háttal eregél, még benéz ide meg amoda,  s ojjé, most veszi figyelembe: a kirakatok telve választási plakátokkal, egy kemény bajuszú férfit hirdetnek, aki azt ígéri, hogy amint eddigelé, csak úgy ezután is... Számos kirakatban lát effélét Denndörfer vagy Belleschdörfer, miközben régi korokat idéző munkamániás öregek és gumicsizmás alkalmazottak érthetetlen dolgokat sutyurálnak a seprűnyél mellett, éppen-pihenőben: „Fészénés volt s most pénélés lett!...” D. vagy B. csak bambul; az ő dimenziójában jelentés nélküli e halmaz. Tapasztal lekapart plakátokat is, egyiken mégis valahogy ott maradt: „Jos cu mafia din fabrici” – ez is  rejtély, és az is, ami egykori kedvenc sörháza belső terében fogadja egy kormos feliraton: „Magazinele de la etaj s-au desfinţat”. Valaki tréfából hozzápingált még egy i-t, ekként bizonyára helyesebb. A bögrecsárdában, ahová szükségét végezni kényszeredik (ugyanis a városka egyetlen közvécéje, enyhén szólva, zaklatott állapotban leledz’), fiatal schmäcker csalja a sört – nemesebb italt, bort csak egész palackkal hajlandó, sőt koszos nejlonpohárral undorítja. 

Dennförfer vagy Belleschdörfer mellőzi a civilizációt, meghúzná az üveget, de már az első kortynál belerázkódik. Szerencsére nem botrány köpni.

Hogy minden milyen természetes.

Nyugdíjasok mórikálnak bűnrossz pálinkájuk mellett – egyikőjük kifejti, hogy tovafelé a nyugdíjat nem úgy adják, névsor szerint, hanem kapsz egy lyukkártyát, und... nun ja, mikor mész, csak beduvasztod, s máris jön a filgeld. 

Denndörfer vagy Belleschdörfer észrevesz egy echte denndorfit vagy belleschdorfit is, faggatná, mi a helyzet. Pereljük a földünket, mondja amaz, név szerint Laurenţiu bácsi. Össze van keverve minden, ezt már a Weltbürgermeister sem bogozná ki. Bánatos az atyafi, a földet neki ítélték, de hát december óta nem jutott ideje a bíróságnak kikézbesíteni a végzést. Jobb a báróság, mint a bíróság, idézi halk belső kuncogással a bölcs Johann  Sprizzert D. vagy B.  

Aznap nem is történik semmi lényeges Schässburgban. A nép teszi a dolgát. Még havaz itt-ott… Denndörfer vagy Belleschdörfer a Deutsche Demokratische Forum irodáját is zárva találja. Valakik méregetik ugyan kíváncsian, de hát lejárt a kartonra rótt vizitációs idő. Ingyért nix infó.

Denndörfert vagy Belleschdörfert még megkérdezi két vulkánfíber dzsekis muksó a bunkócziak szakszervezetétől: kicsoda, s mit ad (el) – mire a célszemély rezignáltan csak ennyit válaszol (nem állhatja meg): „Valamikor én voltam ennek a városnak a kulcsembere”. 

A fickók félreagyintják, ugyanis a kulcs az a demokratikus konvenció jele. A tetovált képű rögvest karon ragadja, s viszi hátra, le, az ördögbárba. – Most egy kicsit fogunk mi ketten drakulázni – fűzi kedves fenyegetéssel.  

Denndörfer  vagy Belleschdörfer azonban udvariatlan tolakodásnak véli. A bőrdzsekisek két váltásban oklándolják a budikagylót; ma sem értik, télen a villámcsapás?  

A báró vagy bíró pedig, aki állítólag ura lehetett a városnak, szép csendesen ballagdál fel az óratorony lépcsein, a néhány (rendkívüli engedéllyel „beengedett“ turistát megelőzve – ja, hogy hétfőn nincs látogatás?), aztán az óraszerkezetre sandítva kilép a torony tornácára, ahol írva vagyon, micsodás távra kilométerezhetők Európa legcsodásabb városai. 

Denndörfer vagy Belleschdörfer nagyot sóhajt legott, ám igazít egy hajszálnyit a mánuson.

Egyszerre megviláglik az éden, odalent örökös napfényben fürdeti az ég a patinás várost – májusi zápor utolsó pászmái mosdatják a tájat; veri az ördög a feleségét. 

Denndörfer vagy Belleschdörfer megrázza magát, és a tündöklésbe kapaszkodva Windrose-szélrózsává válik.

Fényképezik gyakran, de nincs ott.

Sose lássa újra senki.