Privát hangulatok
A ló ott prüszköl az istállóban, de nincs ki megjártassa, szekér elé fogja. Ott a hám is, vadonatúj, s a kötőfék, minden: felbecsülhető értékek. A ló mellett a kövér boci, nem élvezi sokáig a színtiszta demokráciát, mert nem ez van neki megírva. Borjúpörköltté nemesedik, a toron.
Szürkén vetül előre a szomorúság, fekete zászló képében hirdeti az arra haladóknak, hogy meghalt valaki ebben a házban, és a portáról temetési menet indul harangkongatáskor, a dombra, a takaros kis temető irányába, s ott az agyagos föld befogadja a gazdát. Aki is, mire megérte volna, hogy teljesen a maga ura legyen, alárendelődött az egek ura akaratának.
Hogy is volt csak? Hát éppen bontották a kollektív gazdaságot, és azt vitte ki-ki, amit megfoghatott, aminek az istrángja a kezébe akadhatott. Persze-persze volt ott azért rend is: megvan még a nagykönyv, kinek-kinek a belépési vagyonkájával, földben, jószágban, járműben, szerszámban. Csak hát a gyors rohamban egy hoppra fogyott el minden. Szekér nem maradt, csak három. A kétlovasok rögtön reamarkoltak, s elvitték a legjobb lovakat is; nem mert beleszólni senki, mert a kétlovasok a kollektív nyomorúságban is kétlovasok maradtak, azt lehet mondani, ők látták el mindenfélével a falut, a gabonát, a takarmányt, a tűzifát, a bolti árut mind ők fuvarozták, s bizony a betegeket is ők vitték orvoshoz, a harmadik faluba. Ide csak nyáron merészkedett be mentő, két vagy három esztendeje, a Varga Rózsi lebetegedésekor, belé is halt szegény; megrázta vagy mitől.
Maradt a betöretlen fiatal kanca, ezen huzalkodott össze szuszkinos Kaparó Márton a kacska Bene Zsigával. Pedig Zsigának nem volt lova, csak a nagyapjának. Annak volt. Az is gebe volt.
No, ki a jogosabb? Az, aki az izsáki gazdánál is hajtott forgam-húzó erős muraközit… Aki hazaszabadulva cifrán pingált lakodalmi szekéren kormányozta a fiatal párokat a büszke násznagyokkal a templomi esküvőre!
Egyik sem engedvén, a másik sem hagyta. Úgyhogy a szuszkinos vén Kaparó Márton összefogontózott a kacska Bene Zsigával, és bár jó harminc évvel idősebb, mégis a földhöz teremtette, a bámészkodó, szepegő asszonynép szeme láttára s riadalmára.
Bene Zsiga, a kese, sovány, szilimány csungár-bungár kóré, rég agyonitta az eszét, agyonfüstölte a tüdejét, estelente a telefonpóznába kapaszkodva produkálta magát, dalolt a holdvilágnak, verset orgonált a kutyákkal. Kapcasenki – minek az ilyennek ló. Pláne jó ló.
A nép a szuszkinos vén Kaparó Mártonnal tartott. Hiába jelentette fel az az eszelős, bizony senki sem tanúskodott mellette. A ló, a Szellő vagy más néven Manci – véglegesen átköltözött a Kaparó Márton kicsidke istállójába. (Nem lónak; kecskének, kolhozos beszéddel szovjet tehénnek készült az…) Szellő az új, a szabad neve; Mancinak a kollektívben hívták. Ezért aztán az öreg Kaparó Márton teljes nevén szólította: Szellő Manci, nye! (Duflán imponál, mindjárt két ló képzetét kelti a tácsogó falunépben.)
Egyik hajnalon – párállott a világ, szép dolgos nap ígérkezett – Kaparó Márton boldogan nyitotta ki a kicsidke istálló trágyamarta deszkákból eszkábált ajtaját. A Szellő Manci, meg sem várva a névsorolvasást, hatalmasat kacagott gazdájára.
Hoppá, Mancika. A kis kívánós, hát ez ejsze, majdnem százas, hogy éjfekete szilaj ménnel álmodott!… Kacér nyerítésére Kaparó Márton csak annyit rezzent, amennyi a kupeceknek tán a piacon vagy a Szent Mihály-napi nagyvásáron sem tűnne fel.
Közben megrázkódott. Hiszen egyelőre nem szándékozott hágatni, eladni pedig csak majdég, évek múltán, az ő drága jussát.
A pajtahíjáról tyúkkaparta törek hullott a nyakába, amint boldogan sóhajtva arccal odaborult Szellő Manci mellé a jászolba.
Meg is csiklándotta a törek, máskor nagyot vakaródzik – most oda se neki.
Máskor bizony kiereszt vajegy cifra fohászt.
Úgy ment ki belőle az utolsó szuszkin, a mennyben se vették észre.
Aztán Manci most egyedül epekedik prüszkölve; a borjút már vágják; a tehént kivitték a csordába, ne sírja folyton a gyermekét. Kaparó Mártonnak nem veti szemére az özvegye immár, hogy bezzeg, a ló, a ló, a ló. De egy bika se bőgi a bornyúját!
Kaparó Márton világlátott halott; hosszasan időztették vala Szibériában; két hadsereg katonája is volt, és megösmerte a Delta keservét – Isten akkor megkímélte a lelkét, lehetett volna pedig maga is a mocskos víz fagyott mártírja, mint számos sorstársa Peripráva környékén.
Most immáron, lámsza, végre szabad kisgazdaként élvezheti odakinn, a veres agyag rögei közt a színtiszta és örök demokráciát.
Mely is szívünkből s igazán fényeskedjék neki.
