Szelfi

Úgy hangzik, mint egy, a XIX. században alkotott új magyar családnév. Mintha a magyarosítók (magyarosodni vágyók) találták volna ki. Ha még ráadásul sikerült elcsípni a jó öreg császár kegyeit, és az ember szerzett hozzá kevés nemességet is, akkor Szelffy. Pl. báró szélházi Szelffy Károly. Ezzel már jó kis sinecurát, hivatalt is lehetett vállalni a vármegyénél. Hamarjában az árvaszéki ülnökség vagy megyei segédirattárosság jut az eszembe.

Igazából, mint minden a nyelvben mostanában meggyökerezett jövevényszó, ez is az angolszász nyelvi imperializmus irányából szökött be. Nem kértek útlevelet, sem igazolványt. A szögesdrót kerítés sem állíthatta meg. Nyáron gyakoribb, mint télen – turistakörnyezetben.

Jelentése – azoknak mondom, akik még nem szelfiznek, akiknek nincs szelfibotjuk, sem mobiltelójuk, ezenkívül nem jártak, nem járatták őket angol különórákra Mici nénihez vagy Edömér bácsihoz – azt jelenti: ön-. Előtag, arra utal, hogy segítség nélkül, magamagától tesz, végez, cselekszik, működ valamit valahogyan... nekem. (Az ‘ön’ szó Széchenyi alkotása, a szelfi alkotójának neve ismeretlen. A legfrissebb magyar helyesírási tanácsadó már így tanácsolja ortografálni.)

A szelfi tehát a fényképezett önarckép. Abból a Teremtő által (akaratlanul) vétett testi fogyatékosságból keletkezett, hogy a fehér és nem fehér ember karja rövid. Nem elég hosszú. Ez tényleg nézőpont kérdése, fókusztávolság-függő dolog. Ha az arcod elé tartod a fényképezőgépet, és nem vagy trogloditaalkat, akkor elég torz képet készíthetsz magadról. Ez is szelfi, de nem az igazi. Ha tükörbe nézel, ott szebb és daliásabb, arányosabb, elfogadhatóbb vagy. De a tükör nem a tökély, ha fényképezel, abban te is csak részlegesen vagy ábrá-zolva. A gép mögül lógsz ki. Nem látszik a szemed. A lelked tüköre.

Erre támadt a nagy ötlet, készíteni kell egy botot, rudat, rudacskát, amin van egy fogó- (tartó-)alkalmatosság, ahová rögzítheted a fényképmasinádat, a telefonodat, táblagépedet, kamerádat, ájfonodat, bájfonodat. Ezután már csak az kell, hogy megkérd a gépet, hogy nyissa ki a szemét, és zsúfoljon képbe téged és a veled együtt utazó, bulizó, sátorozó, műemlékek előtt álldogáló, el- és megtévedt társaidat. A mai gépek látószöge óriási, képes téged akár kétszer is lefotózni két különböző tér-idő viszonylatból egyszerre, miután 360 fokos a látószöge.

A szelfibot – ez a viszonylag könnyű, de lassan nélkülözhetetlen segédeszköz (például, ha suhogó egyedül másztad meg a Mont Blanc csúcsát, nincs kit megkérned, hogy örökítsen meg a havas tájban, nincs kéznél a pincér vagy a síliftkezelő szenegáli) – állítható hosszúságú. Teleszkopikus, azt hiszem, így mondják. Tehát lehet torzulásmentes közelit és távolított önarcképet készíteni, a bot hosszúságának függvényében. Tetszés szerint, à piacere, mint egy zenei előjelzés. Régebben ha erre a műveletre kényszerültél (magány, kísérletezés, egyéb lelki és technikai késztetések okán), akkor a gépet megfelelő magasságba helyezted, állványoztál, kipótoltad-polcoltad a Pallas/Révai nagy lexikonnal, a helyedre rohantál, vártad, amíg elvillog a gép. (Ha szerencséd volt és elég fürge voltál, te is rajta maradtál.) Miután a gép elvégezte a képalkotást, vártál. A digitalizmus kora előtt akkor láttad teljes terjedelmében a filmkockák tartalmát, amikor előhívtad, hívattad. A szelfizmus korában ezeket a kényelmetlenségeket, ide-oda loholást nyugodtan elfelejtheted. (Mindenki lehet tehát szelfmédmen.)

A szelfi azoknak nagy segítség, aki szégyellik, utálják, félnek megkérni az arra tambókoskodó idegent, hogy készítsen róla/róluk egy képet. Meg kell mutatni az idegennek, gyakran idegen nyelvű dadogással, mutogatással, hol, hogyan süthető el a készülék kioldója, mennyit kell tartani ujjunkat a gombon. Tartani kellett attól, hogy meglép a gépeddel.

A szelfibot ma már mindenütt kapható. Minden idegenforgalmi dugó helyszínén. Ahol magas togói vagy szurinámi ifjak (sohasem delnők) kínálják kéretlenül a csizmára akasztható szúnyogirtó vagy műanyag világegyetem, esetleg világító takonylabda társaságában. Ha nem vittél magaddal, pár petákért megvásárolhatod. Attól kezdve nem vagy kiszolgáltatva. Senkihez sem kell szólni. Csak előveszed a Trafalgar téren, a mekiben, a szelfivécén az Eiffel-torony szomszédságában, és kész is a kép.

Mondják, Rembrandt, aki az önarckép mestere volt, egy idő után már tükör és egyéb látványsegédlet nélkül is tudott önarcképet festeni magáról. (Nem a postásról vagy a vándor sajtkészítőről.) Na persze ehhez némi tehetség is szükségeltetik. A szelfire pedig legalább még háromszáz évet kellett várnia a tehetséghiányos emberiségnek.