Szégyelltem magam
Amikor az egyik hölgy kérte, hogy a „Târgu Mureş”-i utasok hozzá forduljanak, üvöltözve utasította a hölgyet, hogy „az Marosvásárhely, elszakított magyar föld”, és megtiltja neki, hogy Târgu Mureşnek nevezze. Hiába próbálta a tisztviselőnő megmagyarázni, hogy nemzetközi járatról van szó, amelyen román utasok is vannak, a kollégám egyre hangosabb lett, és elvtársozta a hölgyeket, kérte a „főnök elvtárs” odahívását is.
Párizs. November 18-a, reggel hat óra. Két nehéz, de eredményes nap után – amikor az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlé-sének (ETPKGY) Jogi és Emberjogi Bizottsága elsöprő többséggel szavazta meg a kisebbségi alapjogokról szóló protokollum-tervezetemet és a monitoringbizottság elfogadta az oroszországi helyzettel kapcsolatos felszólalásomat –, reménykedtem abban, hogy egy könnyebb nap elé nézek. Budapest repülőterére érkezvén bejelentették, hogy a marosvásárhelyi MALÉV-járatnak negyvenperces késése lesz. Az utóbbi időben rossz tapasztalataim voltak, mert vagy késett a járat, vagy egy plusznapot Budapesten kellett töltenem a tolódások miatt. Mivel másfél órát a párizsi járat is késett, csak néhány percen múlt, hogy felülhettem a marosvásárhelyi gépre. Egy jobbikos képviselő, aki a strasbourgi Közgyűlés magyarországi parlamenti küldöttségének tagja, mellém ült, és arról tárgyaltunk, hogyan lehetne a kisebbségi jogokat határozottabban érvényesíteni Strasbourgban. Ezt követően a tudomásomra hozta, hogy Sepsiszentgyörgyre tart a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) ülésére. Az utaskísérő már bejelentette, hogy a gép rövidesen landol Marosvásárhelyen, amikor a pilóta, ködre hivatkozva, közölte, hogy visszavisznek bennünket Budapestre. Próbáltuk kérni, hogy Kolozsváron vagy Szebenben szálljon le a gép, mivel mindenki várta, hogy Marosvásárhelyre érhessen végre. Kérésünket figyelmen kívül hagyva, újra Budapesten landoltunk. Kétórás huzavona után törölték a járatot, és egy buszt ígértek, amely két óra múlva indulna Marosvásárhelyre. A MALÉV-pulthoz irányítottak a formaságok elintézéséért, ahol körülbelül nyolcvanan álltunk sorban, akik a marosvásárhelyi valamint a kolozsvári járatok áldozatai voltunk (egyik repülőtér sem tudta fogadni a járatokat). Ekkor vált főszereplővé a jobbikos képviselő, aki ingerülten és egyre hangosabban kioktatta a tisztviselőnőket. Amikor az egyik hölgy kérte, hogy a „Târgu Mureş”-i utasok hozzá forduljanak, üvöltözve utasította a hölgyet, hogy „az Marosvásárhely, elszakított magyar föld”, és megtiltja neki, hogy Târgu Mureşnek nevezze. Hiába próbálta a tisztviselőnő megmagyarázni, hogy nemzetközi járatról van szó, amelyen román utasok is vannak, a kollégám egyre hangosabb lett, és elvtársozta a hölgyeket, kérte a „főnök elvtárs” odahívását is. Annyira dühbe gurult, hogy teljesen kivetkőzve önmagából a következőt kiabálta: „ez annak az eredménye, hogy az oroszok és a zsidók seggét nyaljátok és nyaltátok, ennek most már véget kell vetni!”
Szégyelltem magam. Nagyon szégyelltem magam. Két lépéssel tovább álltam, és már átfutott az agyamon, hogy megvédjem a tisztviselő hölgyeket, akik a rendőrséget is kihívták közben. Végül nem szóltam egy szót sem. Nem volt kivel, és nem volt amit tárgyalni. Úgy éreztem magam, mintha statiszta lennék egy fasiszta bemutatófilmben. Szomorú voltam, mert nem tudtam elhinni, és talán, ha egy idegen meséli, nem is hittem volna el, hogy 2011 végén egy politikus, parlamenti képviselő így nyilvánulhat meg. Szerencsére most ő van kisebbségben, és kötelezettségünk összefogni, hogy az ilyenek mindig is kisebbségben maradjanak.
Frunda György
