Százéves a Balfour-deklaráció

A brit kormány száz éve, 1917. november 2-án adta ki azt a nyilatkozatot, amely kinyilvánította, hogy támogatja a zsidó törekvéseket egy zsidó „nemzeti otthon” létrehozására Palesztinában, azzal a feltétellel, hogy az nem sértheti a területen élő nem zsidó emberek jogait. A dokumentumot szignáló Arthur Balfour külügyminiszterről elnevezett Balfour- deklarációnak hosszú távú következményei lettek, nagyban hozzájárult a palesztinai brit mandátum létrejöttéhez, majd 1948-ban Izrael állam kikiáltásához.

Az ókori zsidó állam területén, amely 1516-ban vált az Oszmán Birodalom részévé, akkor már szinte kizárólag arabok éltek. A zsidók nagyobb arányú bevándorlása a 19. század végén kezdődött, amikor az Európában őket ért támadások (Dreyfus-per, tiszaeszlári vérvád) és az oroszországi pogromok hatására kialakult a cionista mozgalom. A Herzl Tivadar kezdeményezésére 1897-ben összeült első cionista kongresszus határozta el, hogy „hazát” teremt a világban szétszóródott zsidóságnak a Szentföldön. Az első világháború kitörése után a brit cionista mozgalom vezetői kapcsolatba léptek a londoni kormánnyal, amely ezzel egy időben területeket ígért a Közel-Keleten a törökök ellen felkelést kirobbantó araboknak. A brit és a francia kormány, Oroszország egyetértésével, 1916-ban titkos egyezményben osztotta fel a Közel-Keletet, melynek alapján Palesztina közös felügyelet alá került volna.

A háború 1917-re holtpontra jutott. A nyugati front megmerevedett, a háborúba már belépett Egyesült Államok még nem küldött jelentős erőket Európába. A törökországi Dardanellák szoros elfoglalásáért indított gallipoli csata a hatalmas véráldozatok ellenére is kudarcba fulladt, a keleti fronton harcoló Oroszországot a forradalom után saját belső problémái kötötték le. Az 1916 végén hivatalba lépett, Lloyd George vezette új brit kormány úgy döntött, hogy támogatásáról biztosítja a cionista mozgalmat. A lépéstől azt remélték, hogy a semleges országokban és Amerikában elnyeri a zsidók rokonszenvét, de praktikus megfontolások is szerepet játszottak: a britek mindenféleképpen szerették volna maguknak biztosítani a stratégiai fontosságú Palesztina feletti befolyást. A tervezett deklarációnak komoly ellenzéke is volt, amely attól félt, hogy a cionisták melletti kiállás okán felerősödnek az antiszemita érzelmek.

A brit kormánynak sikerült megszereznie a franciák, az amerikaiak, az olaszok és a Vatikán támogatását is, így júniustól megkezdődött a dokumentum szövegezése. Kibocsátását a kabinet 1917. október 31-én hagyta jóvá, a mindössze 67 szavas deklarációt november 2-án küldték el hivatalosan Lord Rothschildnek, a brit cionista mozgalom egyik legtekintélyesebb és legbefolyásosabb vezetőjének. A kulcsmondatban szereplő „nemzeti otthon” jelentéséről a továbbiakban véget nem érő vita bontakozott ki, ugyanis a nemzetközi jogban ilyen fogalmat nem ismertek, de a legtöbben ezt a zsidó állam megteremtése melletti kiállásnak értelmezték.

A Balfour-deklaráció szövegét november 9-én (két nappal az oroszországi bolsevik hatalomátvétel után) tették közzé. A bolsevikok szinte azonnal nyilvánosságra hozták az 1916-os angol–francia egyezmény szövegét, amely hatalmas felháborodást váltott ki az arabok körében. A deklaráció ugyanakkor a világban szétszórtan élő zsidók körében lelkes visszhangra talált, ugrásszerűen megnőtt a cionista mozgalom támogatóinak és tagjainak száma.

Palesztina 1920-ban a Népszövetség alá rendelt, de brit igazgatás alatt álló mandátum lett, a statútumba belekerült a Balfour-deklaráció is. A következő években a zsidó bevándorlók és ezzel együtt az arabokkal kirobbant erőszakos incidensek száma rohamosan nőtt, a britek pedig folyamatosan egyensúlyozni próbáltak a két fél között. Palesztina tűzfészekké vált, zsidó önvédelmi milíciák alakultak, amelyek idővel már támadólag léptek fel, több palesztin felkelés is kirobbant. A britek végül 1939-ben rászánták magukat a zsidó bevándorlás korlátozására, amihez a náci zsidóüldözés alatt is tartották magukat.

A második világháború után a helyzet ellenőrizhetetlenné vált. A két nép és a britek közti feszültség erőszakos akciók sorozatába torkollott, a legnagyobb felháborodást az Irgun zsidó szélsőséges szervezet 1946. július 22-i merénylete váltotta ki, a brit főhadiszállás, a David Király Szálloda felrobbantásakor 91 ember vesztette életét. A súlyosbodó helyzet láttán az ENSZ-nek lépnie kellett: 1947. november 29-én 33 igen, 13 nem és 10 tartózkodás mellett elfogadták a 181. számú határozatot, amely kimondta: a brit mandátumterületen egy arab és egy izraeli állam jön létre, Jeruzsálem pedig ENSZ-igazgatás alá kerül.

Az Arab Liga államai nem voltak hajlandóak elfogadni a döntést, az ezt követő utcai zavargások fegyveres összecsapásokba torkolltak. A kudarcot valló britek tartották magukat a kiürítési tervhez, mely szerint 1948. május 15-én utolsó katonájuknak is el kell hagynia a területet. Az ezt megelőző napon, május 14-én David Ben Gurion kikiáltotta a szabad és független Izraelt, amelyet azonnal megtámadtak az őt körülvevő arab államok, kitört az első arab–izraeli háború.

Azóta eltelt hatvan év, kirobbant és lezárult több háború. Néha ugyan felvillant a békekötés reményének halvány fénysugara, de mindig árnyék vetődött rá. Egy történész így fogalmazott: „Izraelben és Palesztinában mindenkinek van ideológiai programja. A küzdelem valójában az ideológiáról, nem a tényekről szól. Ki tudja, hogy mik is a tények?”