Száz év muzsika (3. rész)

Brassai bácsi – mert így szólították – hihetetlenül sokat adott a zenére. Napi programját úgy alakította, hogy mindig legyen benne muzsika is. Fitz József meglepő melegséggel ecseteli a tudós életvitelét. „Brassai reggel öt órakor kelt, felvette a pantoflit s a hálókabátot, és leült a zongorához. Miként az ember reggel mosakodással kidörzsöli testéből az éjszaka lomhaságát, úgy fürdött meg lelke reggelenkint Beethoven, Chopin és Schumann zenéjében. Akik a zenét nagyon szeretik, azok szívemberek. Csakis »klasszikus« darabokat játszott s valamennyit emlékezetből, kotta nélkül. (…) Zenerajongó volt, a zongora volt életének első és legnagyobb, sírig tartó szerelme, ide menekült a fárasztó könyvektől.”

Sámuel bácsi tehát zongoramuzsikában fürdette a lelkét. De vajon hogyan bánt ezzel a hangszerrel? Ez is érdekes kérdés. Fitz írása megemlíti, hogy nyilvános előadáson is fellépett Berlinben, ahol Heinrich Wilhelm Ernst hegedűművészt kísérte zongorán, amikor az egyik szerzeményét, az Elégiát (op. 10) mutatta be.

De nemcsak a zongorával, harmóniummal volt jó baráti viszonyban, hanem a brácsát és a gordonkát (csellót) is ügyesen kezelte. Erről leginkább máig fennmaradt csellója és annak restaurátora, Márkus Barbarossa János tanúskodhat. A hangszer felújításának költségeit nagyrészt az Amaryllis Társaság vállalta magára. 2006-ban elkészült a restaurált hangszer. A felújítást végző szakember rendkívüli példánynak tartotta a csellót, ugyanis abból az időszakból csupán fél tucat eredeti hangszer maradt fenn. A csellót 1835-ben egy budai hangszerkészítő, bizonyos Christian Neubauer készítette hivatásos zenész számára. A kopások arra utalnak, hogy szakember használhatta, és arról is árulkodnak, hogy csak egyetlen tulajdonosa volt, Brassai Sámuel. A hangszer beállításaiból eredő nyomok kifinomult hangszertechnikai ismereteket takarnak, tehát Brassai bácsi akár mestere is lehetett a csellónak. Azt tudjuk, hogy Kolozsváron, ahol csak tehette, kamarazenélésre biztatott mindenkit.

Legendás zeneszeretetéről több vidám történet maradt fenn. Egyszer egy újságíró megkérdezte, hogy valóban elgyalogolt Kolozsvárról Budára egy hangverseny kedvéért? Brassai bácsi nagy komolyan bólogatott, és azt válaszolta, hogy ha nem lett volna mivel utaznia, bizony gyalog is elment volna, mert „Nagyon szeretem a zenét, ez volt egyetlen mulatságom, vigasztalásom”. És hihető, hogy megtette volna, mert tett ő már nagyobb utakat is, csak hogy hangversenyre mehessen. Ha véletlenül el nem szólja magát, nem is tudnánk a következő esetről. Nyolcvanöt évesen megállás nélkül utazott Berlinbe hangversenyre, majd nemsokára Münchenbe igyekezett, hogy meghallgasson egy híres énekesnőt. Igen ám, de míg ő utazott, az énekesnő berekedt, és elmaradt az előadás. Brassai bácsi dühében tollat ragadott, és bizonyára elmarasztalta a hangversenyszervezőt. Az is pennához nyúlt, és visszaírt a fehér szakállú úrnak, így aztán kitudódott, hogy merre járt Sámuel bácsi. Attól kezdve, ha nem volt sehol sem fellelhető, azt mondogatták, „Brassai bácsi megint hangversenyre utazott”.

Erkel Ferenccel bizalmas barátságban volt, a külföldiek közül pedig Hans von Bülow, Liszt egykori veje, Alexander Dreyschock, Anton Grigorjevics Rubinstejn voltak különösen kedvelt zeneszerzői. Richard Wagnerrel kapcsolatban ellenséges nézeteket vallott. Már az is ritkaságnak számított abban az időben, hogy magyarként egyáltalán hallott Wagnerről. A tudósok közül Charles Darwinra haragudott, pedig a híres botanikus a művészetekről Brassaihoz hasonló nézeteket vallott – csakhogy A fajok eredete már túl sok volt Sámuel bácsinak.

Lehetett bár mindentudó, muzsika nélkül egy nap sem telhetett el az életéből. Reggel zongorázott, esténként pedig kamarazenélésben vett részt ismerőseinél. Ha kellett, brácsázott, csellózott vagy zongorázott. Feljegyeztek róla egy érdekes történetet, amikor a kolozsvári botanikus kert főfelügyelője volt. Bizonyára valamelyik bájos esti hangverseny után történhetett, hogy a városi nemes hölgyek megkörnyékezték azzal a szándékukkal, hogy halászni szeretnének a nevezetes kert tavában. Brassai bácsi csak hosszas unszolásra ment bele a dologba. Másnap a hölgyek természetesen egy halat sem fogtak, mert az ősz öregúr időben kihálóztatta a kert úszó jószágait a tóból, és egy tartályba rejtette őket az úri szeszélyek elől.

Azt mondják, hogy a nagy tudósok és művészek élhetetlenek. Nem így Sámuel bácsi. Ő kitűnő szakács is volt. Jókai jegyzett föl erről egy mulatságos esetet. „Egyszer jókedvében kilenc összemarakodott kritikust és antikritikust meghítt magához, azon olympi élvezet reményében, hogy mint fogják egymást megenni; ami azonban nem történt meg; egymás húsára nem került a sor, miután túl jó volt a haricskapuliszka. Az akadémiában már csak azért is meg kell választani rendes tagnak, hogy együtt élhessük meg azt a tort, melyet megválasztásakor ő fog készíteni.” De mindezek ellenére nem lett belőle akadémiai tag.

Egyszer beteg volt, amikor meghallotta, hogy Budapesten nagy hangversenyt rendez Liszt Ferenc, Reményi Ede és Hans von Bülow. Az orvos letácsolta az öreget, és nem engedélyezte az utazást. De hogyan is szalaszthatna el valaki egy ilyen eseményt! Brassai bácsi nem szólt semmit, hanem titokban szalmával kitömte hálóruháját, szépen betakarta, és szigorúan meghagyta az inasának, hogy valahányszor megérkezik az orvos, mondja azt, hogy alszik. Ezzel elsurrant Budapestre. A besötétített szobában szelíden aludt a szalmabáb, a medikus pedig nem háborgatta. Aztán napok múlva ép egészségesen hazaérkezett Brassai bácsi. Nagy tisztelettel megköszönte a doktornak, hogy hűségesen gyógyította a hálóköntösét.

Az idő, még ha tudós is az ember, úgyis telik. 1897-ben már nem győzte várni a halál, hogy az öreg megadja magát – gondolta, száz esztendő elegendő egy ekkora elmének, más ötszáz év alatt sem tudna ennyit megtanulni. Addig környékezte Brassai bácsit, míg ágynak nem esett. De még akkor is zenéről álmodott. Magához kérette Hubay Jenő hegedűművész-zeneszerzőt, hogy Corelli műveiből játsszon neki. Hubay először Bachhal, Händellel, Beethovennel próbálkozott, de a beteg tudós nem nyugodott. Csak akkor simult el a homloka, amikor fölcsendült Corelli muzsikája.

Még annyi időt hagyott neki a kaszás, hogy végrendeletében minden vagyonát, ötvenezer koronányi összeget a tordai és a kolozsvári unitárius kollégiumra hagyjon, aztán végképp lehunyta a szemét 1897. június 24-én.

Szilágyi Mihály