Száz év muzsika (2. rész)

Tizenkét éves volt, amikor apja beíratta a kolozsvári unitárius kollégiumba, addig otthon saját elvei és a gyerek tempója szerint nevelte fiát. Utólag Sámuel bácsi megjegyezte, hogy a tanárok és a diáktársak elámultak azon, hogy mennyi mindent tud. 1816-ban az országos éhínség miatt apja hazavitte a kollégiumból. Önerejéből tanul tovább. Két idegen nyelvet is elsajátít: a franciát és az olaszt.

Huszonegy éves korában házitanítói állást kap a Hunyad megyei Makrai családnál. A nemesi lányoknak „nyelv- és zongoramestere”. Tehát ekkor már jó zongorista lehetett.

Brassai egyre inkább hangsúlyozza a magyarul való tanulás fontosságát. E nézetét császári megnyilvánulás is alátámasztotta. 1818-ban Auguszta császárné (Sarolta Auguszta Karolina 1792–1873) elmarasztalt egy nemesi hölgyet, mert az nem tudott magyarul: „idegen nyelveket tudni szép, de anyanyelvét nem tudni szégyen”. Így hát bátran hang-súlyozta, hogy „Szerencsétlen nép, melyre a tudományok csak idegen nyelv által szivár-kodnak”. Pedig ő tíz nyelven beszélt és olvasott, mégis az anyanyelvet tartot-ta legfontosabbnak. Hogy állunk ma anyanyelvünk fontosságával? Idegen nyelvű óvodába íratjuk a gyerekeket?

A Bethlen grófok hallottak az ifjú Brassai éleselméjűségéről. Gondolták, nemesi udvaruk fényét élesíti, ha egy neves zongoramester ápolgatja a grófi palántákat. Mindenesetre óvatosak voltak, és először egy kolozsvári postamesterhez küldték meghallgatásra, akit kitűnő zeneismerőként tartottak nyilván. A postamester csak jókat mondhatott Sámuel zongoratudásáról. Így került a Bethlen grófok szolgálatába.

Idő múltával a zongorista tudóssá növekedett. Már nem várhatta el tőle senki, hogy néhány grófi ifjú tanításával töltse az idejét, neki sokkal nagyobb feladata volt: nemzetét kellett tanítania. Bár fiatal volt – és valószínűleg szerelmes is –, mégsem lett belőle költő vagy komponista. A tudomány sokoldalúsága elterelte a figyelmét. De még édesapja is közrejátszott abban, hogy Samu nem lett poéta, ugyanis egyszer köszöntő verset kért tőle édesanyja születésnapjára. E versnek az elején az újonc költő késői halált kívánt édesanyjának, mire az apa jól elverte fiát. Mint utólag mondta, a halál emlegetése miatt…

A tudós Brassai életét anekdoták sora színezi. Nyelvtudását és szerteágazó ismereteit példázza egy érdekes jelenet. Egyszer vonaton utazott. A fülkében angol gyapotkereskedőkbe botlott. A két gentleman már-már tettlegességre ment egy szakmai vita miatt, amikor Sámuel közbeszólt, és lehűtötte a kedélyeket. A két angol úr égre-földre esküdni mert volna, hogy egy náluk körmönfontabb angol kelmeszakértővel hozta össze őket a véletlen. A döbbenet csak ezután következett. Az egyik állomáson két német filológus kérezett be a fülkéjükbe. Alighogy helyet kaptak, a gyalázatosak azon nyomban heves vitába keveredtek egy latin nyelvű vers miatt. Brassai hidegvérrel németül magyarázta meg nekik a kérdéses versrészletet. A két meister pedig csak ámult az idegen professzoron. Hát még a gyapotkereskedők, ha egyáltalán értették a vitát! Így terjedt a hírneve egyre tovább.

Egy másik legenda pedig arról szól, miként jártak pórul a berlini professzorok, mikor vizsgáztatták Brassait. Történt, hogy egyszer csak – lehet, hogy egy hangversenyt követő nap – beállított a magyar tudós a berlini vizsgabizottság elé, hogy ő doktorátust akar tenni. A bölcsek tanácsa föltette a kérdést, hogy milyen tárgyból kíván vizsgázni. Brassai nagy lelki nyugalommal azt felelte, hogy „amiből az urak óhajtják”. Megkezdődött a tudományos társalgás, és hamarosan a bizottság azon kapta magát, hogy már nem ők vizsgáztatnak, hanem őket vizsgáztatja ez a különös magyar. Tény, hogy Brassai nem Berlinben, hanem a Kolozsvári Tudományegyetemen kapott doktori kitüntetést 1874. január 27-én.

Brassai Sámuel nem holmi udvari muzsikus, hanem komoly zenekritikus is volt. Írásaiban nem kisebb zenészekről mondott véleményt, mint a muzsikusok fejedelméről, Liszt Ferencről, vagy annak kedves vejéről, Richard Wagnerről, vagy éppen a kivont karddal vezénylő, heveskedő Hector Berliozról. Az álmodozó Liszt nagy hibát követett el, amikor D’Agoult nevű grófnő szeretője a zongorista nevében írt tanulmányt a magyar népzenéről. Ebben az írásban Liszt azt állította, hogy magyar népzene nem is létezik, mert az inkább cigánymuzsika. Ezen az állításon szörnyen felbőszült Brassai, és élesen visszaírt a szerzőnek, hogy nincs igaza. Többen úgy vélik, hogy ez a kritikája a legértékesebb. Bár Brassai nem tartotta túl nagyra a magyar népzenét, ez a válasza mégis sokakban felkeltette a kíváncsiságot az istenadta nép melódiái iránt.

A sokoldalú tudósnak véleménynyilvánításai miatt több haragosa is akadt. Az egyik nem más, mint Szilágyi Ferenc professzor, az egyik munkatársa. A két szellemóriás összetűzött valami esztétikai vitán. Érdekes módon Brassai húzta a rövidebb gyufát, mert Szilágyi életre szóló csúfságokat terjesztett róla. Az egyik ilyen anekdota szerint Brassai egy mezőségi tónál „botanizált”. Tevékenységére és szakállas alakjára fölfigyelt a helyi románság, és azt hitték, az ördöggel cimborál. Nyomban villát és egyéb szerszámokat ragadtak, és üldözőbe vették tudósunkat. Csak kevesen múlott, hogy agyon nem verték. Amíg folyt a hajsza, a „jakata prikulics” szavakat kiáltották utána. Ettől kezdve Brassaira ráragadt a Prikulics csúfnév is, ami miatt nagyon haragudott. Egy másik Szilágyi-féle anekdota szerint Brassai egy tóparton békákat tanulmányozott – már megint kimerészkedett a veszélyes helyre. Amikor sikerült fognia egy kevésbé ügyes vízi muzsikust, elővette az óráját, hogy pontosabb legyen a tudományos vizsgálat. Megfigyelés után tévedésből a békát tette zsebre, és az órát behajította a tóba. Ez utóbbi történet azért is különleges, mert állítólag Brassai nem használt zsebórát, ugyanis jobban bízott a Nap járásában, mint egy ember által alkotott szerkezetben.

Szilágyi Mihály