Száz év harca, öröme

Horváth Rozália otthonában

Évszázados emlékek, tapasztalatok birtokosát, az életét regénybe illőnek nevező Horváth Rozáliát köszöntöttük fel múlt pénteken marosszentkirályi otthonában. A 100. születésnapra az apróhirdetés rovatunkban közzétett jókívánságával hívta fel figyelmünket Horváth Anna, az ünnepelt menye, aki mindent megtesz azért, hogy Rozállia néni mindennapjai derűs biztonságban teljenek.

A találkozás első pillanata a meghatódásé. A tiszta tekintetű, madárcsontú asszony szabadkozik – sose szeretett ő ,,szerepelni”, mondja –, aztán mégis leül velünk szembe, a konyhaasztalhoz, és engedi, hogy az életét meghatározó képek sorra köréje gyűljenek. 

– Pókakeresztúron születtem. Öten voltunk testvérek, de csak négyen nevelkedtünk együtt, az egyik fiút ugyanis a nagynéném hároméves korában elvitte magához Magyarországra. Én 13 évesen hagytam el a szülői házat, szolgálni mentem Marosvásárhelyre. Azután csak háromévente tértem haza. Legelőször egy Pap Mihály nevű úriember alkalmazott, a Sáros utcában. Tíz évet szolgáltam, összesen két családnál. Ebből is látszik, hogy jó emberekhez kerültem, akik tiszteltek, megbecsültek. Nem volt rózsás a gyermek- és fiatalkorom, de azért jó volt.

– Szolgálóleányként milyen feladatai voltak? – érdeklődöm.

– Főztem, mostam és két ikerleánykát is neveltem. A későbbi férjem éppen ahhoz a családhoz hordta a tejet, amelynél dolgoztam, így ismerkedtünk meg. Emlékszem, hogy mindig, amíg töltötte ki a tejet, egyfolytában nézett. Mondtam neki, hogy ne nézzen, hanem végezze el, amiért jött, és menjen a dolgára. Erre azt válaszolta: ,,Mennék, de nem tudok”. „Na, akkor üljön le” – válaszoltam. Így kezdődött a közös történetünk. Egy év udvarlás után feleségül vett. 

,,Olyanok voltunk, mint az ujjam...”

– Hogy indult a házaséletük? – szólalok meg újra.

– Tetszik látni a csurdé ujjamat? – emelkedik a magasba a vékony, sokat megélt kéz. – Ennyire nem volt semmink az esküvő után. A férjem tősgyökeres marosszentkirályi volt, így kerültem ide, a faluba. Ezen a helyen, ahol most beszélgetünk, már megvolt a telke, de ház nem állt rajta, csak kukoricás. Kvártélyba mentünk, és igyekeztünk minden pénzt félretenni, hogy felépíthessük a saját otthonunkat. Sárból ,,vertünk össze” magunknak először csak egy szobát, két telet húztunk ki benne. Sok mindenen mentem keresztül, drága gyermekem, csak én tudom ezt és a Jóisten.

– Mi volt a legnehezebb? 

– Fiatal házasok voltak még, amikor a férjét elvitték három évre munkaszolgálatra. Hova is, mama? – segít be a múltidézésbe Rozália menye. 

– Dornavátrára – mondja pillanatnyi gondolkozás után az idős asszony. – Akkor már úton volt a nagyobbik fiam, Sanyi. 1950-ben született, rá négy évre János, az öccse (sz. m.: Horváth Anna férje). Sanyi az első éveiben nem is ismerte az apját. Egyszer aztán szaladt anyósomhoz, és mondta neki kétségbeesve, hogy jöjjön gyorsan, mert egy idegen ember van nálam, és nem akar elmenni. Alig akarta elhinni, hogy az az idegen az ő édesapja.

– Az elkövetkező években anyósomék gazdálkodni kezdtek, állatokat tartottak. Amikor ide kerültem, 31 disznójuk volt – fűzi tovább az emlékszálakat Anna. – A saját gazdaságuk mellett napszámba is jártak, főleg aratni szerettek. A munkájukért mindig részesültek a gabonából, ami kellett is az állatoknak. Apósom a helyi katolikus egyház gondnoka volt, az egyháztól kapott 12 ár földet, amit megművelt. Emellett a marosvásárhelyi cukorgyárban, majd a szeszgyárban dolgozott, a későbbiekben pedig az Electromarosnál, az öntödében. Onnan ment 52 évesen nyugdíjba. Anyósom az itthoni teendőket látta el, de egy szezont ő is lehúzott a cukorgyárban. 

,,Ők voltak a mindenem”

– Mi volt a legszebb az életében? – fordulok újra Rozália nénihez. 

– A két fiam születése. Ők voltak a mindenem – vágja rá gondolkozás nélkül. Aztán az unokák, dédunokák is szóba kerülnek. János fiának és Annának egy lánya született, aki egy ma már húszéves unokával, a néptáncban rendkívül ügyes Hunorral gazdagította a családot. Sándornak egy fia és két ikerlány unokája van.

Beszélgetésünk vége felé Rozália menyétől megtudjuk, hogy a 100 éves ünnepeltnek 82 éves koráig, az epeműtétjéig nem volt dolga az orvosokkal, a későbbiekben még négyszer operálták szürkehályoggal, ezt leszámítva a mai napig makkegészséges.

– Anyósom nem tudja, mi a gyógyszer. Néha fejfájás ellen kér egy Fasconalt, és szóvá teszi, hogy dagad az egyik lába a sok üléstől, más gond, hála Istennek, nincs – mondja Anna, majd arra is kitér, hogy az idős asszony három éve nem jár ki a házból, 85–86 éves koráig még a kertben is dolgozgatott. Most a televíziózás a kedvenc szórakozása, a Duna Televízió műsorait követi. 

A hosszú élet titkát is a meny fogalmazza meg (aki egyébként hűséges Népújság-előfizető, leginkább csütörtöki és pénteki lapszámainkat, ez utóbbiban a keresztrejtvényt várja). 

– A folytonos tenni akarás, a családért vívott küzdelem az, ami megőrizte mamát jó egészségben – mondja Horváth Anna. És a meleg, biztonságos családi háttér – tehetnénk hozzá, de Rozália néni megelőz:

– Amit én megéltem, abból regényt lehetne írni. Volt sok küzdelem, kínlódás, de mostanra mindent magam mögött hagytam. A családom vigyáz rám, semmit nem vonnak meg tőlem, így hát jól vagyok, boldog vagyok.