Szabédi Napok Kolozsváron és Szabédon

Huszonnyolcadik alkalommal szervezett

Szabédi László emlékére rendezvénysorozatot az Erdélyi Magyar Közművelődési Egylet (EMKE), ezúttal ismét két napon és helyszínen.

Múlt szombaton a 9. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét keretében kezdődött az idei Szabédi Napok, amellyel Szabédi (Székely) László költőre, műfordítóra, nyelvészre, irodalomtörténész egyetemi tanárra emlékeztek születése 112., halálának 60. évfordulóján. A kolozsvári Szabédi-emlékháznál koszorúztak, majd emlékező beszédet mondott Tóth-Guttman Emese, az EMKE elnökségi tagja, a Romániai Magyar Dalosszövetség elnöke, ezt követően a Házsongárdi temetőben megkoszorúzták a költő sírját, ahol Gyerő Dávid, a Magyar Unitárius Egyház főjegyzője mondott beszédet. A Györkös Mányi Albert-emlékházban Bartha Katalin Ágnes irodalom- és színháztörténész megnyitója után előadást tartott Vetési László lelkész, az Erdélyi Református Egyházkerület szórványügyi előadója a Mezőség – Szabédi választott szülőföldje témában, Berki Tímea, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem irodalomtörténeti intézetének tanára a kétnyelvűség otthonosságáról, Antal Róbert-István Jordáky Lajos és Szabédi László kapcsolatáról, míg Cseke Péter az otthonosság és illetékesség fogalompár erkölcsi értékdimenzióiról értekezett. Az eseményt a Communitas Alapítvány és a Bethlen Gábor Alap támogatta.

Tragikus sors és üzenethordozás

Vasárnap délelőtt a mezőségi Szabédon folytatódott az ünneplés, a költő édesapjának szülőfalujában. Az unitárius templomban a közel húsz éve itt szolgáló Jenei Sándor emlékezett azokra a költőkre, írókra, filozófusokra, akik a faluban megfordultak az elmúlt évtizedek során, hiszen 1991 óta Szabéd közössége is emlékezik „fogadott” fiára, otthont akar nyújtani emléke számára. Fiatalon sokan elköltöznek faluról, de deresedő fejjel egyre erősödni kezd az a szál, amely a lélek mélyéről tör elő, és az embert szülőfalujához köti, érzi a hiányt, jó lenne hazamenni, bebarangolni az ismerős tájat, felkeresni a fejfákat. Szabédi is bejárta az idegent, de szíve hazavitte a szabédi Nagyrétre – fejtegette szószéki beszédében a lelkész.

Dr. Ábrám Zoltán, az EMKE Közép-Erdély térségének alelnöke Szabédi László 52 éves földi pályafutásáról és a halála óta eltelt 60 évről beszélt. Szabédi közössége sorsát szívén viselő, aggódó, áldozatot hozó erdélyi értelmiségi volt. Tragikus, jelképes sors hordozója, aki a Babeş és Bolyai egyetemek összeolvasztása miatti tiltakozásként 1959. április 18-án vonat elé vetette magát, a szó szoros értelmében életét áldozta a közösségért. Élete és halála üzenet számunkra: egyrészt azt üzeni, hogy legyünk mi is közösségünkért aggódó és áldozatot hozó értelmiségiek, másrészt cselekedete egyfajta kiáltó szó is, amely ma is visszhangzik – taglalta az egyetemi tanár, párhuzamot vonva az akkori kolozsvári és a tavalyi marosvásárhelyi egyetem-egyesítések között is.

Bartha Katalin Ágnes emlékeztetett: Farkas Ernő magyar szakos tanárnak köszönhetően 28 éve Szabédon is kultusza van Szabédi Lászlónak. Elmondta: sokan vizsgálták a költő szabédivá válását, kolozsvári idegenségét és dolgozták fel Szabédi gazdag életpályáját. Az otthontalanság és idegenség állandó alapélménye volt Szabédinak, de nem csak neki, egy egész nemzedéknek is az impériumváltás után. 

Vetési László azokról az embe-rekről szólt a helyieknek, akik magukénak vallották a Mezőséget, itteni helységneveket vettek fel előnévként, ami a messzi Amerikában számukra kapaszkodót jelentett, a gyökerek keresését. Bár nem itt született és nem is lakhatott itt, Székely Lászlónak is fontos volt ez a falu, családnevéről lemondva felvette a Szabédi nevet, ami az otthontalanságot, a gyökerek keresését jelenti. A korábban a Mezőségen is szolgáló lelkész arra hívta fel a figyelmet, hogy a szülőföldhöz való kötődést meg kell tanulni az ilyen emberektől. Szabédi László öröksége azt is jelenti, hogy nem hagyjuk azt, ami a miénk, amit az őseinktől kaptunk: az anyanyelven való tanulást, az iskolát és a mi nyelvünkön szólaló házastársat. Szabéd nagyon nagy feladatot is kapott, különös kegyelmet, hiszen majdnem utolsó végvárként még magyar falu a Mezőség szélén, ezt pedig meg kell őriznie – intette a helyieket Vetési.

Főhajtás, tisztelgés

A templomi emlékezést követően a gyülekezet fiataljai Szabédi verseiből szavaltak, szolgált az énekkar is, majd a templomkertben, az épület falán álló Szabédi-féldomborművet koszorúzták meg az EMKE és a helyi nőegylet és kórus képviselői. Ezután a Szabédi nevét viselő helyi iskolában is koszorút helyezett el az EMKE és az ifjak, majd a Farkas Ernő által egykor létrehozott és az iskolába költöztetett Szabédi-gyűjteményt, emlékszobát is meglátogatták a vendégek és a helyiek. Az emlékezés szeretetvendégséggel zárult.