Szabadságon Polinéziában

(Folytatás február 14-i lapszámunkból)

Bora Bora

A Társaság-szigetek csoportjában, Papeetétől, Tahiti fővárosától 230 km-re északnyugatra fekszik. A mindössze 29 négyzetkilométer területű szigetet lagúna és korallzátony veszi körül. Bora Bora 1895 óta Francia Polinézia része és egyik legszebb szigete. Mint ilyen, egyike a legdrágább helyeknek is.

Reggel olyan „hun” idő volt, hun felhős, hun nem. Később azonban meggondolta magát, megharagudott, és teljesen elkeseredett, esni kezdett. Igaz, csak késő délután, de így sem volt a legjobb idő   fényképezni. Ismét egyórai késéssel sikerült a partra jutni, szerencsére nem is akartunk hamarabb. A túránk azonban így is szinte egy órával eltolódott. Ez a sziget már dombos-hegyes, még ha ezek nem is nagyon magasak, de így is sokkal jobban néz ki a hely, mint egy lapos korallzátony. Vulkanikus eredetű, és lévén Francia Polinézia része, a hivatalos nyelv itt is a francia. Egy-két szót azonban értenek angolul is, hiszen üzleti érdekük. Itt is egy zenekar fogadott, tagjai bizony elég idősek. Utána meg egypár sátor várt különböző helyi áruval: kagylóval, fekete gyönggyel, fafaragással.

A pólók itt is drágák, 26-38 euró között mozog az áruk, ami szerintem egy kicsit túlzás. Nincs is nagy kereslet irántuk. Megittunk egy kókuszlevet eredeti csomagolásban – jó volt, szerencsére le is volt hűtve –, és indultunk is a napi kirándulásra. 

Az itteni 3 órás túránk végig vízen volt. Vagy 60-an voltunk a pontonhajón, s négy helyes polinéz volt a vezetőnk. Először egy közeli öbölbe mentünk, ahol jó sekély a víz, alig ér derékig, megízlelni a déltengeri vizet.

Kellemesen simogat, nem tudom, milyen meleg, de kellemes és tiszta. Az alján a homokot ki lehet tisztán venni, s ahogy a mélység változik, úgy változik a víz színe a kék és zöld különböző árnyalataiban. A halak nem féltek, és jó hasznát vettük a könnyűbúvár-maszkunknak. 

Közben vezetőnk etetni kezdte a halakat, s a cápák meg ráják azon nyomban meg is jelentek. Állítólag nem veszélyesek, ezek (vagy 9-10-en) csak mintegy 2 m hosszúak voltak. Közben a csérek is feltűntek, és bizony nemegyszer hamarabb megtalálták az apró húsdarabokat, mint a cápák. A kiadott egy óra időnk hamar lejárt, indultunk is tovább egy kis helyi szigetre. Nem volt kiépített kikötő, de semmi gond, derékig gázoltunk a tiszta, kellemes vízbe. A szigeten kalauzaink ügyesen egy pikniket rendeztek helyi gyümölcsből, ami bizony jól jött, mivel megéheztünk a nagy semmittevésben. Hazafele az eső is elkezdett esni, szerencsére csónakunk fedett volt, s hogy szórakoztassanak, kalauzaink végig énekeltek. A polinéz dalok kellemesek, jó a ritmusuk. Nyelvük fülbemászó, sok a magánhangzójuk.

Raiatea és Tahaa

A két szigetet egy közös zátony fogja közre, közöttük egy hatalmas lagúna van. Raiatea Polinézia legszentebb helye, a Temehani-hegy innen nyúlik a felhőkbe mintegy 1017 m magasságig. Az életritmus itt lelassul az ismert déli semmittevés elve alapján, a hely mint Polinézia vitorlázóközpontja ismeretes. Vaníliaültetvényeinek szagát nehéz feledni.

Mikor megérkeztünk, sajnos felhős idő fogadott, és az eső is hamarosan eleredt, azonban szerencsénk volt. Míg esett az eső, utaztunk, mikor megálltunk, az eső is megállt, és szebb időt kívánni sem lehetett. Kék ég, egypár felhő, tisztára mosott táj fogadott. Valahogy úgy vagyok a dolgokkal, hogy nekem az első benyomás nagyon fontos, és ahogy kinéztem az erkélyünkről, első pillanatra megragadott, amit láttam: rendezett, tiszta hely, és mintha a növényzet is egy fokkal bujább lett volna, mint a többi szigeten, ahol eddig jártunk. Mikor este visszatértünk, és hajóra szálltunk, ugyanaz volt a véleményem, ez a sziget tetszett a legjobban Polinéziából. No, de ne siessük el a dolgokat.

A hajónk kikötőbe futott, s így könnyű volt a kiszállás. A parton a megszokott látkép: helyi zenekar, s üzletek sora kínálja portékáit. Kicsit arrébb egy meglepetés: az egyik medencében csodás tavirózsa. Erre valahogy nem számítottam Polinéziában. Hallatszik, hogy francia fennhatóság alatt áll a sziget, mindenki vagy franciául, vagy pedig a dallamos polinéz nyelven beszél. S ha már francia hon vendégszeretetét élvezzük, nézzünk szét, valóban milyen is ez. Lévén sem gyöngyöt, sem más helyi emléktárgyat nem szándékoztunk venni, beültünk az első cukrászdába egy üdítőre meg egy süteményre. Valóban, az ízekben is érződik a francia hatás. 

Útikalauzunk egy 80 éves polinéz volt, generációjának valószínűleg egyik utolsó tagja, és mint ilyen, igyekezett elmesélni, milyen is volt az élet a szigeten, mik voltak a felfogások, törvények az ő idejében. Közben folyton kérte a bocsánatot, hogy ne botránkozzunk meg azokon, amiket mesél, ez egy külön világ volt. Azt mondta, 80 éves, de én kinézésre nem adtam volna neki 60-at sem, ahogy mozgott. Iskolába nem járt soha, mert szülei szerint ott megtanították volna írni és olvasni, de arra nem, hogy hogyan lehet megélni a szigeten. 16 éves kora óta önellátó, mindent meg tud csinálni, ami a megélhetéshez kell. A házát ő építette, de nincs sem villany, sem víz a házban. Soha nem dolgozott, mármint a mi értelmünkben, soha nem értékelte a pénzt. Ahogy ők éltek, ahhoz nem kellett pénz, az csak tönkreteszi az emberi természetet. Egyszer eszik napjában, korán reggel, de kiadósan, nem sietve, mint a mai nemzedék. Az ő idejében a nősüléshez elég volt, ha két ember tetszett egymásnak, a házasságnak nem volt semmi írásos nyoma. Szerinte az csak a modern társadalomban kell, hogy az ügyvédek megéljenek, ha két ember el akar válni.

Szerinte jelenleg a szigeten három különböző osztály él együtt: a kínaiak – akik vagy 200 éve költöztek ide, dolgoztak, és megvettek minden üzletet –, a franciák, akiknek a kezében van a hatalom meg a törvény, és a polinézek, akiknek van két kezük. Elég keserves valóságnak tűnik polinéz szempontból.

Átmentünk Uturoa városkán, utunk az óceán partján haladt. A város és a környék rendezett, egypár üzlet, bank és legalább hat-hét különféle templom van, megfelelő felekezeti iskolákkal. Nem emlékszem, hogy polinézt láttam volna. Útikalauzunk panaszkodott is egy kicsit, hogy ősei nyelvét már nagyon kevesen beszélik, halálra van ítélve. Hogy megmentsék, az iskolában kellene tanítani, de nem teszik. Hát igen, már láttunk ilyet máshol is. 

A házak megritkultak, s egy adott pillanatban egy vaníliaültetvény tűnt fel. A vanília tulajdonképpen egy orchidea, és már elég régen kézzel kell megtermékenyíteni, mivel a méhek kihaltak. Babramunka, csak délelőtt lehet csinálni, és utána vagy 9 hónapot kell várni, míg beérik. Lassan, 32 km után megérkeztünk úti célunkhoz, a polinézek legszentebb helyéhez, Taputapuateához. Hiába, mindenkinek kell legyen egy szent helye, melyet imád, tisztel. Személyesen nem látok semmi különöset ezen a helyen, egy ápolt park, trópusi növényekkel, de valószínűleg egy őslakos sem látna semmi érdekeset mondjuk a Szt. Péter-bazilikán, vagy a Kábán. Az ő szent helyük a Taputapuatea. 

Itt van az ún. polinéziai háromszög – kőbe vésve – mely tulajdonképpen a Húsvét-sziget, Új-Zéland és Hawaii közötti területet foglalja magába. A hely mintegy 3 hektár ápolt gyep, korall, illetve megszilárdult vulkanikus láva. A vérszomjas Oro istennek van ajánlva, aki szerencsére napjainkban már nem követel áldozatokat.

Moorea 

Nyolc meredek hegycsúcsa úgy emelkedik ki az óceánból, mint egy egzotikus katedrális tornyai. A szigetet övező azúr lagúnák pedig sokáig emlékeztetnek a csodás helyre, mert Mooreát nem lehet elfeledni. Érdemes meglátogatni cukornád-, illetve ananászültetvényeit, itt található a világ legédesebb ananásza. A Moorea jelentése sárga gyík. A Társaság-szigetek Szél felőli szigeteihez tartozik, mintegy 17 km-re északnyugatra Tahititől. Természet-adta szépsége még polinéziai mércével is jelentős. Sok tehetősebb ifjú pár tölti itt a mézesheteit, a vízre épített bungalók messziről látszanak.

Itt van a Gauguin egykori nádfedeles lakásának is egy utánzata, s mint utólag kiderült, eléggé látványosság.