Dalma gyermekkora nyaralásaiból az első és az utolsó mozzanatot szerette leginkább: az elindulást és a hazaérkezést.
– Rendszerint az esti órákban kerekedtünk fel, amikor a délutáni hőségnek már nyoma sem volt, és a lehűlt levegő megtelt a sötétben ébredő virágok sejtelmes illatával – idézte fel a nyolcvanas évek hangulatát madárcsontú, szemüveges barátnőm. – Egyedül nekünk nem volt saját autónk a több lakrészes, közös udvaros magánház lakói közül, így vonattal vettük célba a kiszemelt üdülőhelyet, legtöbbször a román tengerpartot vagy Félixfürdőt, ahova Nagyváradig zötyögtünk, aztán buszra szálltunk. Az indulás estéjén anyuék taxit hívtak, ami nagy örömömre behajtott az udvarra, és a bejárati ajtónk előtt várt. Olyankor mindig lestem, hogy néznek-e az ablakból a szomszéd lányok, akikkel valami különös okból egyfolytában próbáltuk lepipálni egymást. A távollétünk alatt azonban eléggé hiányoztak, pedig a szüleim munkahelyéről kapott szakszervezeti jeggyel dúskálhattunk az élményekben.
– Elmesélsz egyet? – kértem a jelentőségteljes csendben.
– Mamaián egy előkelő szállodában laktunk, ott ültem életemben először liftben. Éjszakánként a férfivendégek összegyűltek a tágas társalgóban színes tévén focimeccset nézni – valami bajnokság volt éppen, de ne kérdezd, hogy milyen –, édesapám sem hiányzott azokról az alkalmakról. A szakszervezeti jegyhez három belépő is tartozott a konstancai delfináriumba és egy családi hajókázás Ovidiu szigetére, ráadásul a híres könnyűzene-fesztiválon is részt vehettünk. Emlékszem, ott egy fiatalasszony nagyon igyekezett apuval szemkontaktusba kerülni, de én kitartó nyelvnyújtogatással elvettem a kedvét a csábítástól. Igaz, anyu jól megszidott a szemtelen viselkedésem miatt, de engem az sem zavart, csak vigyorogtam magamban, hogy ilyen szépen megvédtem aput a „ragadozótól”.
– Édesapád hogyan reagált az idegen nők közeledésére?
– Biztos titokban jólesett neki, de soha nem adta ennek jelét. Szép férfi volt, olyan Jávor Pál-os, nem csoda, hogy felfigyeltek rá más asszonyok. Ő mindenesetre nem tulajdonított ennek nagy jelentőséget, valami egészen más ejtette kísértésbe az „aranykor” gondolati és lelki korlátok közé szorított világában: az országhatáron túl kezdődő szabadság. Hiába volt meg az anyagi biztonságunk, a szüleim ugyanis jól kerestek a gyárban, édesapám képes lett volna bármit feladni vagy legalábbis kockára tenni azért, hogy szíve szerint megélhesse a zsebében versekbe rejtve őrzött magyarságát. 1988 augusztusában a tenger és Félixfürdő helyett egy új helyre, a magyar határtól pár kilométerre fekvő Paptamásira vittek nyaralni a szüleim. Ott nem a megszokott szállodai luxus várt, hanem egy falusi ház, amelyben egy szektás házaspár lakott a két, velem nagyjából egykorú lányával. A település termálfürdője volt az egyetlen szórakozási lehetőség ezen a vidéken, meg az újdonsült játszótársak birodalma, a hatalmas csűr, ahol téglaporból és sárból sütöttünk-főztünk naphosszat az utazásokra mindig velem tartó Barbie babáknak. Így aztán jól összebarátkoztunk, magamban mégis számoltam a hazaindulásig maradt napokat. Alig pár volt még belőlük hátra, amikor egy délelőtt édesapám azzal állt elénk, hogy délután biciklizni megyünk. Addig legfeljebb az otthoni háromkerekű járgányomon száguldoztam, így apu javaslata roppant kíváncsivá tett. Jól emlékszem a mozdulatra, ahogy maga elé ültetett a kerékpáron, és szélsebesen tekerni kezdett. Anyu mögöttünk pedálozott, legelöl pedig a házigazdánk. Ezt kicsit furcsálltam, de aztán elkönyveltem magamban, hogy udvariasságból vagy kedvességből szánja ránk az idejét, meg szükséges is, hogy valaki utat mutasson. Hamar átszeltük a falut, és mire észbe kaptam, már egy hatalmas kukoricás mellett haladtunk végig. Egyszer aztán apu hirtelen megállt, persze édesanyám is rögtön, és minden különösebb magyarázkodás nélkül félrevonultak, engem pedig ott hagytak a vendéglátónkkal. Az idősödő férfi zavartan mosolygott, és az iskolás dolgaimról próbált nagyon esetlenül társalogni velem. Éreztem, hogy valami nem kerek ebben a helyzetben, de hogy mi, arról fogalmam sem volt. Nemsokára a szüleim is visszajöttek, anyu arca egészen fel volt dúlva, apuén valami szokatlan fáradtság látszott. Csak a szemükkel jeleztek a házi-
gazdánknak, aztán megfordították a járgányokat, és elindultunk visszafele. Ez után a különös túra után mintha valami megváltozott volna édesanyámék kapcsolatában. Nem veszekedtek, de talán az jobb lett volna, mint az egyre szaporodó kimondatlan szavak feszültségében élni. Rettegtem attól, hogy elválnak a szüleim, és amikor apum váratlanul szabadságot vett ki, összecsomagolt, és elutazott a Nagyváradon élő rokonaihoz, azt hittem, ez most már tényleg bekövetkezik. Sok évvel később tudtam csak meg, mi is történt valójában azon a közös biciklitúrán. Édesapám megegyezett a vendéglátónkkal, hogy segít nekünk átjutni a zöldhatáron, anyu azonban csak ott, a kukoricás tövében szerzett tudomást a tervről. Miattam és az idős szülei miatt nem vállalta a kockázatot, és ez édesapámnak óriási kudarcot jelentett. Nem tudom, mi játszódhatott le benne a nagyváradi távolléte alatt, de biztos, jól átértékelte az eseményeket, mert egy jó hónap múlva mégis visszatért hozzánk. Közben bekövetkezett az úgynevezett forradalom. A hirtelen ránk szitáló szabadság jótékony hatással volt a szüleim együttlétére, bár egy vékony fal mintha mindig megmaradt volna köztük. A Tamásin töltött nyaralásra visszatérve, az egészből a hazaindulás volt a legjobb. Azelőtt is mindig szerettem visszatérni az otthonunkba – ráadásul ebbe a megnyugtató rituáléba a taxizás is rendszerint beletartozott –, azon az éjszakán mégis mást, többet éltem meg. Kicsit olyan volt ez, mint amikor egy meglazuló csomót gondosan megszorítanak, vagy egy szomjazó gyökér végre inni kap.
