Szépréti Lilláról idézetek között bujkálva

Ha el nem ragadja el kegyetlen és vak halál, most lenne nyolcvanéves. De már két és fél évtizede nincs közöttünk. Alkotókorának kiteljesedése igazán kilencven után kezdődött, amikor megszabadulva a politkai szöveggyártás koloncaitól és a musz-anyagok kötelmeitől, azt írhatott volna, amit szeretett. Nem, nem így igaz, élete végéig tulajdonképpen azt írta, azt hordozta magában és adta közre, amihez igazán ragaszkodott. Mint egyik méltatója írta, neki nem volt mit szégyellnie, eltagadnia 1990 után, jóformán minden sora vállalható volt. Ráadásul volt a fiókjában egy remekmű, benne nem kellett csalódniuk a kiadóknak és olvasóknak e tekintetben. 

Érezték ezt a többletet az Új Élet szerkesztőségében, ahol 1959-től haláláig, 1992-ig dolgozott, hiszen az ott szolgáló bértollnokok és bérszerkesztők mindent elkövettek, hogy színes riportjait, ragyogó múltfeltáró, leletmentő írásait módszeresen „szürkítsék”. Nem, még Sütő András képes lapjában sem lehetett azt és úgy írni, ahogyan azt a szerzők szerették volna. 

Azt hiszem, Pomogáts Béla mondja róla, aki felfigyelt az íróasszony kivételes tehetségére, és terjedelmes esszét kerített utolsó jelentős munkája, családregénye köré, mögé, hogy egy romániai magyar lap riportereként járta Erdély tájait, és számolt be az erdélyi magyarok életéről. Riporteri tapasztalatai nyomot hagytak elbeszélő művein is, egy-egy érdekesebb történetének vagy alakjainak személyes háttere van. Mindig érdekelte az asszonyi sors, műveiben nagy életismerettel és sok szeretettel mutatta be az elmúlt évtizedek erdélyi magyar asszonysorsát.

Még családregénye is olyan volt, amit a kiadó várt, mi több, még az árát is meghirdették a kiadó éves előzetesében, aztán a szerkesztő, a cenzor, a kiadó riadtan visszahőkölt, kihátrált, nem, ezt nem lehet kiadni, nincs benne a hivatalos történelem alattvalóknak szánt, alattvalókról szóló irodalmi változata, nem tükrözi a termelőeszközök és a tulajdonviszonyok alapvető ellentmondását (antagonista, na halllod!), nem respektálja a Trianonban lefektetett határokat, ki-be mászkálnak az alakok, nem viseli magán a mű az ad usum delphini „jóindulatú” hasmisítvány-tanúsítványát.

Az ám család! 1937. március 14-én született Brassóban. Nem Brassó környékén, nem valamely eldugott kis faluban, hanem a nagy, nyüzsgő, 

sokarcú, soknyelvű és -nemzetiségű, patrícius, élénk forgalmú városban. Olyan családban, amely százados nevezetes okiratokkal bizonyítható múltra tekint vissza. Magyar-német családban, apja felmenői Lőcséről indultak el, oda meg a XIII-XIV. században érkeztek német földről. Családnevüket politikai polgári meggyőződésből a XIX. században Schönwisnerről Szépréthyre magyarosították, más magyarérzelmű magyarországi német (cipszer szász, szepességi) családokhoz hasonlóan. Őket nevezték ungar-deutschoknak, akik 1939 után sem tértek vissza az akkor kétségtelenül előnyösebb teljesen német identitáshoz, feledve/eltiporva a korábbi kettősséget. Többnyelvű családból, ízig-vérig polgárcsaládból jön, amely orvosokat és lelkészeket, tanárokat és mérnököket, tanítókat, tudósokat és jogászokat, magas rangú hivatalnokokat és szorgos kereskedőket, vállalkozó iparosokat, gyógyszerészeket adott a hazának. Mert akkor a haza Közép-Kelet-Európa volt, és ezen belül is az akkor még szét nem hurcolt dunai-tiszai ország.

Nagyapja, a brassai magyar gimnázium, a mai Áprily Lajos gimnázium alapító tanára, majd igazgatója ezzel a megbízatással vállalta el, hogy az ország másik sarkába, az erdélyi végekre, Brassóba jöjjön, itt telepedett le, itt alapított családot. Egy századra ez volt a szűkebb család otthona. Ez határozta meg Szépréti Lilla, az unoka életét is. Innen kapta az indítást a történelem szeretetéhez, a múlt nem rajongó, hanem reális, materiális értékeléséhez. Apja mérnök, ám a jövendő írónő 1954-ben, érettségije után a kolozsvári Bolyai Egyetem magyar nyelv és irodalom karára felvételizik. 

Kínos-kemény időszakban diák Kolozsvárott, hiszen harmadéves, amikor 1956 őszén megrendül az addig szilárdnak hit világrend, a magyar forradalom híre eléri Erdélyt is. Aztán a megtorlás és az inkvízitorok által vezetett tisztogatások, majd az egyetem eltüntetése, „egyesítése”. Ami őt már csak alig érinti közvetlenül, hiszen 1959-ben eljön Kolozsvárról, és Sütő András lapjához, az akkoriban Művészetről Új Életre átmázolt folyóirathoz kerül. 

Nem baj, lehet folytatni az írásokat a művészetről, színházról, irodalomról, országjárásról, természetimádatról, no azért kell egy kis építőtelep és magaskohó, toronydaru és bányászcsille, és a lap címében föltett „új élet”, szépséges vidám szocializmusriport is, amely úgy tűnjön, mintha véres valóság lenne. Mindenkinek be kellett állni a sorba, de nem mindegy, minek jár utána az újságíró, hogyan adja közre. Lilla az ország minden sarkába eljutott, szóba állt románokkal és lipovánokkal, maradék szászokkal-svábokkal és székely-magyarokkal, az emberi vonásokat kereste a kor komor és bornírt orcáján. Még mindig lehetett az épített örökségről, Erdély szépségeiről írni, képeket közölni és hozzá kommentárokat, olyanokat, amelyek egy ki nem mondott játékszabály szerint íródtak. A cenzúra: „Én tudom, mit akartál írni, de tedd minél ködösebbé a nemkívánatost, nézd, most az egyszer elnézem neked, mert...” A szerző egy idő után megtanul dekázni, mérlegelni, cselezni, óhatatlanul próbál módosítani első felindulásán, másként fogalmaz, rejt és céloz, az olvasóközönség pedig rögtön két entitássá esik szét, az értőkre (vájtfülűek, „vájt szeműek”) és nem értőkre (újságbuták és butíthatók).

A RMIL-ben, irodalmi lexikonunkban olvasom róla: „1964-ben az Utunk riportpályázatán első díjat és a Dolgozó Nő novellapályázatán III. díjat nyert, ezek az írásai voltak első publikációi. Prózai írásaiban jellegzetes nőtípusokat ábrázolt; a gyermekregényei, meséi is kedveltek. 1968-ban szerepelt a Megtalált világ című antológiában. 1969-79 között Marx József fotóival illusztrált színes riportokban mutatta be az Új Életben Erdély nevezetes műemlékeit: várait, kastélyait, székesegyházait. Az Utunk, Igaz Szó, Előre, Dolgozó Nő, Vörös Zászló, Jóbarát, Keresztény Szó, A Hét, Palócföld stb. közölte írásait”.

Aztán egy öt esztendővel ezelőtt közölt visszemlékezésben találtam róla a következő sorokat: „Hogy miket írt a lapokban? Először is miket nem írt: nem méltatta a Ceauşescu házaspárt és »pártunkat«. De rengeteg riportot készített Szatmártól Konstancáig, Temesvártól Suceaváig. Erdélyben majdnem minden városról írt. Sok faluban járt, nemcsak a hétfalusi, hanem a moldvai csángókat is felkereste. Tematikája is nagyon változatos volt. Részt vett szív- és agyműtéten, éjszakai mentőn, iskolákban, múzeumokban riportozott, írt művelődési rendezvényekről, közéleti személyekkel, képzőművészekkel, színészekkel, zenészekkel, folkloristákkal készített interjút. Bűnügyi témákról is írt, ezért járt a bíróságon, rendőrségen, még a börtönben is”.

És a könyvtárban. A Teleki Téka és a megyei könyvtár hűséges olvasója volt. Könyvtárosi szempontból az a fajta kutató volt, aki nem hagyja lustán elheverni a kiszolgálószemélyzetet. A kihordott könyvek, lapok, dokumentumok utalásokat tartalmaztak, azokat is meg szerette volna nézni, utánajárni. Lapozott a kartotékok között, bibliográfiai utalásokat hozott ki a szolgálatosnak, aki újabb halom könyvvel – ha szerencséje volt és az elődök gondoskodtak a könyv beszerzéséről annak idején – cipekedett vissza. A műemlékek érdekelték, az erdélyi múlt, amelyről a kisebbségi magyar nem tanulhatott, csak hallott mindenféle mendemondát. Szerencsés volt az az ember, akinek könyvtárában rejtőztek efféle forrásmunkák, valóságos kincsek. Forgatta Orbán Balázst, emlékszem, és Bíró József erdélyi kastélyokról írott monográfiáját, Győrffy György, Entz Géza, Kelemen Lajos, Benkő Margit, Imreh István, Egyed Ákos, Benkő Samu, Jakó Zsigmond könyveit, sokszor tanácskozott Deé Anikóval, Tonk Sándorral, Dankanits Ádámmal, ha éppen egyszerre olvastak a könyvtárban, meghallgatta Bözödi György bölcs tanácsait. És megírta, közzétette 1981-ben legnépszerűbb könyvét, a Régi és új világ. Képes levelezőlapok erdélyi műemlékekről című útikalauzát, melyhez Marx József fotóművész készített fényépeket. „Ez a könyv nagy siker volt, sokat jelentett Lilla és Marx József fotóművész számára, akivel szívesen járt terepre” – írja férje, dr. Zsigmond Károly egy hozzám eljuttatott visszaemlékezésben. „A könyvet, ami az akkori viszonylatban csak kis példányszámban (5000) jelenhetett meg, nem is vitték több könyvesboltba. Vásárhelyen az Eminescuban, ahol azt Oláh Tibor méltatta a bemutató alkalmával. Pár óra alatt, amíg Lilla dedikált, a több mint ezer példány mind egy szálig elkelt. Kint a lépcsőkön álltak sorban az emberek.” Egy orvosprofesszor meg is jegyezte, végre az emberek szellemi táplálékért állnak sorban, nem élemiszerért.

Egyébként? Egyébként két gyermek anyja, művelt volt és érzékeny, törékeny és kitartóan konok, szépérzéke rendkívüli volt, jól tájékozott a művészet- és művelődéstörténetben, híve a civilizációtörténetnek, az életmód és kulturált környezet, a bútorok és szokások, az arisztokrácia és a polgári világ titkaiban jártas, a régi mindennapok szerelmese.

Az előbbi bekezdés nincs ellentmondásban az utóbbival. Így egész és teljes az emberi lét. Még az olyan kettétörött, túl korán bevégeztetett, mint a Szépréti Lilláé, aki nem messze Árva Bethlen Kata valamikori olthévízi magányos könyvtárkastélyától egy közúti balesetben lelte halálát (1992. május 15.). 

Nekrológját a Látóban a régi munkatárs, Éltető József írta meg. „Férfias pályán dolgozott, ugyanis publicista volt. Ilyen minőségében soha nem volt tekintettel azokra a borzalmasan aktuális és borzalmasan fontos szempontokra, amelyek ugyebár e mesterségben meghatározóak. Azt hittük, hogy ez valami úriasszonyos naivitás. Hogy reánk vár a feladat, hogy korrigáljuk. A szétzúzhatatlannak vélt vastraverzek tojáshéjszerű roppanása tárta elénk megfellebbezhetetlenül, hogy neki volt igaza, hogy úrilányos naivitása egyszerűen emberi bölcsesség volt.” 

Emlékét őrzik olvasói, azok, akik meséin nőttek fel, és azok, akik műemlék-tárlatvezetései nyomán ismertek rá a szülőföld megismételhetetlen szépségére és pusztulására.