Mit üzen a Kegyelemkenyér?

Beszélgetés Ágoston Vilmos posztumusz könyvéről

2022. január 2-án hunyt el az amerikai San Antonióban a marosvásárhelyi regény- és esszéíró, kritikus, Ágoston Vilmos, a Lassú vírus, a Húzd a himnuszt, ne káromkodj, a Godir és Galanter című regények és más jelentős kötetek szerzője. A Kegyelemkenyér avagy a szabadság állapota a népi demokráciától az amerikai álomig című könyvét halála előtt pár nappal fejezte be. A budapesti PONT Kiadó 2024-ben jelentette meg Szávai Géza szerkesztésében. A kötetről előzetesen, majd megjelenésekor is tájékoztattuk olvasóinkat. Átfogó, elmélyültebb írás azonban nem jelent meg róla mellékletünkben, és úgy tűnik, a kritikai visszhangja még várat magára a teljes médiában. Múlt novemberben a 30. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron a Nemzeti Színház Kistermében népes közönség előtt beszélt a Kegyelemkenyérről Markó Béla, Nagy Miklós Kund, Szávai Géza és az est moderátora, Gáspárik Attila. Ma közzétesszük a szerzőről és posztumusz könyvéről folytatott eszmecsere szerkesztett, rövidített változatát.

Gáspárik Attila: Mind a négyünket különleges kapcsolat kötött Ágoston Vilmoshoz, Vilkához, ahogy a barátai szólították. Talán először ezt kellene egész tömören elmondanunk.

Magy Miklós Kund: Azt hiszem, négyünk közül nem én ismertem meg Vilkát a legkorábban, de több éven át együtt dolgoztunk a Marosvásárhelyi Rádiónál, a közös munka során pedig alaposan megismerhetik egymást az emberek, sőt igaz barátokká is válhatnak. A kezdetektől fogva megtaláltuk a közös hangot, és elmondhatom, hogy olyan egyéniség volt, akivel lehetett és érdemes volt barátkozni. Vitatkozni is természetesen, hiszen mindenről markáns véleményt alakított ki magában, és ha úgy adódott, mindenhez lényegretörőn hozzá tudott szólni. Emlékezetem szerint 1978-ban került a vásárhelyi rádió szerkesztőségébe Csíkszeredából. Az ő szeku zaklatta múltjával csoda, hogy felvették oda, hiszen akkoriban már nagyon bekeményített a diktatúra, de voltak erős támogatói, és így sikerülhetett. A könyvében ezt is részletezi, mindenekelőtt az Írószövetséget és Bodor Pált emlegeti segítőiként. Írói teljesítményeiről sokan tudtak, de kezdetben az ipari osztályon kapott feladatot. Igyekezett helytállni, helyzet- és emberismerete is segítette ebben. Aránylag rövid idő után lehetővé vált, hogy átkerüljön a művelődési részlegre, ahol én voltam a rangidős, és sok közös elképzelést igyekeztünk együtt megvalósítani. Terepre is gyakran jártunk közösen, olyankor még inkább megnyílnak az emberek, megmutatkoznak a karakterek, elmélyülhet a baráti viszony. Hamar kiderült számunkra, Ágoston Vilmos nem csak szerény, egyenes jellem, de jó ember is. Ez a véleményem aztán haláláig mit sem változott, noha később a sors úgy hozta, hogy ritkábban találkozhattunk. A kapcsolatot viszont haláláig tartottuk.

Szávai Géza: Én fiatalabb vagyok Vilkánál, de valószínűleg én ismertem őt a legrégebbről. Távlatilag is nekem kellene a leginkább kitartanom mellette, ugyanis a Kegyelemkenyér megjelentetését, széles körű megismertetését a mi kiadónk vállalta föl. A cím egyébként abból a Romániában sokat hangoztatott többségi szlogenből származhat, amit annyiszor a fejünkhöz vágtak, hogy mi itt kegyelemkenyéren élünk. Ezt persze mi sohasem akartuk lenyelni, még kevésbé megemészteni. Vilka sajnos áttelepedése után is többször ütközhetett ilyen otromba megfogalmazásokba. Tehát metaforikus kötetcímről van szó, ezt fontos tudatosítani. Ami a távlati dolgokat illeti, elmondhatom, hogy e kötet végén beharangoztam, a Pont Kiadó megjelenteti Ágoston Vilmos életművét. Szerencsés volna tehát, ha mint ősrégi ismerőse még egy ideig foglalkozhatnék a könyvei gondozásával. Persze nem szeretném elbátortalanítani senki más ilyen vonatkozású próbálkozásait. 

Markó Béla: Én most nem kezdek régiségi versenybe Gézával. Sokféle baráti vetélkedésbe kerültünk mi 1970-től, amikor én első éves lettem Kolozsváron. Ő akkor másodéves volt az egyetemen, és nyilván hamarabb találkozott Ágoston Vilmossal, mint én. Nem tudom, ez az egy év mit számít fél évszázad távlatából, de a lényeg, hogy én is egyetemistaként ismertem meg Ágoston Vilmost. Akkor észre sem vettem, hogy ő látogatás nélkülin folytatja az egyetemi tanulmányait. Arról persze volt tudomásom, hogy hosszas vegzálás után kizárták, majd valahogy mégis sikerült visszajönnie a bölcsészkarra. Szóval így vagy úgy, de jelen volt a bölcsészkaron és jelen volt a város, Kolozsvár és az egyetemi hallgatók közéletében. Nem voltunk olyan nagyon közeli viszonyban akkor, ugyanis ő a filozófus- és történészhallgatók Diotima köréhez tartozott. Ebből nőtt ki utóbb a Szövegek és körülmények című antológia, amelynek Bretter György volt a mentora, előszót is írt hozzá talán, ebben szerepelt többek közt Tamás Gáspár Miklós és Ágoston Vilmos is. Mi pedig a Gaál Gábor kör tagjai, hallgatói, vezetői voltunk egy idő után. Ez inkább szépirodalmi alkotói kör volt, a Diotima filozófiai meg elméleti. A két említett kolléga arra törekedett, hogy ennek a generációnak a teoretikusa legyen, és ez bizonyos szempontból sikerült is. Állandó kapcsolatban voltunk, jól ismertük egymást, de aztán szétváltak az útjaink. Vilka Csíkszeredába került, tanár lett, amikor visszakerült Marosvásárhelyre, elég hamar baráti viszony alakult ki köztünk. Mondhatni napi kapcsolatba kerültünk mindaddig, amíg meg nem szüntették a területi rádióadásokat, és Ágoston Vilmosék úgy döntöttek, Magyarországon folytatják az életüket. Az ilyesmit akkor rengeteg megtorló intézkedéssel büntették, hosszú kínlódás után sikerült áttelepedniük. Ebben az időszakban is szoros kapcsolatban voltunk. Rátérve a könyvre, kijelenthetem, hogy a Kegyelemkenyér nagyon fontos munka. Műfaja szerint emlékirat, de lehet, hogy több annál, mert ugyanakkor Ágoston Vilmos a maga gyötrődéseit, elképzeléseit és a szabadságról, demokráciáról kialakított koncepcióját is végigviszi benne. Egy egészen komplex munka, amely részleteiben is izgalmas. Mindent elolvastam belőle, de ugrálva, és nem tudom, hogy elejétől a végéig olvasva mi kerekedik ki belőle, de egy-egy résznél elidőzve igen erőteljes hatása van. Mindannyiunkat izgató, XX. századi, XXI. század eleji eszmefuttatások vannak benne a demokráciára vonatkozó, történelmi jellegű kérdésekről. Nagyon őszinte könyv önmagával szemben, ugyanakkor időnként könyörtelen a környezetével is. De azokból az emlékiratokból elegünk van, amelyek szelídítik a múltat. Én mindenkinek ajánlani tudom olvasásra, annál is inkább, mivel Ágoston Vilmos, aki a maga valójában már nincs köztünk, ezzel törlesztett abból az adósságból, amely mindannyiunké, akik így vagy úgy írástudók vagyunk, illetve annak gondoljuk magunkat. Ezt a múltat fel kell dolgozni. Ő maga fogalmazza meg valahol a könyv első felében, hogy ha a múltat nem dolgozod föl és elfelejted, akkor vissza tud térni, s a történelem meg tud ismétlődni.

G. A.: Mielőtt alaposabban belevágnánk a könyv elemzésébe, még hozzáfűzném, hogy négyünk közül én ismertem meg a legkésőbb Ágoston Vilmost. Már Budapesten élt, és társadalomkutatóként dolgozott Törzsök Erikával, amikor egy médiakonferencia keretében akadtunk egymásra. Majd többet leveleztünk, mint amennyit személyesen találkoztunk, és amikor ezt a könyvet elkezdte írni, már tudta, hogy az életéből nagyon szűkre szabott idő van hátra. Versenyt kellett futnia az idővel, hogy ezt az emlékiratot meg tudja írni. Folyamatosan leveleztünk. Volt olyan éjszaka, hogy háromszor, négyszer is levelet váltottunk egymással. Egy hihetetlen elemző és folyamatosan gondolkodó embert ismertem meg benne, aki a nyilvánosság előtt fel is vállalta ezeket a gondolatokat.

Sz. G.: Magáról a könyvről beszélve, nekem még azzal kapcsolatosan is kételyeim voltak, hogy megjelenhet-e. Nem politikai vagy más ilyen értelemben. Ezt Vilka élete utolsó kilenc hónapjában betegen írta Amerikában. A saját jegyzetei Budapesten voltak szétszórva, ő egy életmű hiátusait és mulasztásait pótolva, kétségbeesetten rakta össze a kötetet. Végig megőrizte hallatlanul éles elméjét, de a filológiai pontosságra már nem fordíthatott időt, energiát. Pedig mindez elengedhetetlen. Odaadtam három olvasószerkesztőnek is az anyagot, mind a hárman visszaadták, hogy nem tudják vállalni, és akkor én rágtam át magam ilyen vonatkozásban a könyvön. Több nyelvi dolgot kellett ellenőrizni, román, angol hivatkozásokat is, ez igen komoly szerkesztői megterhelést jelentett, és örülök, hogy volt erőm erre a teljesítményre. Ugyanakkor érzek valamiféle kényelmetlenséget ebben a teremben, illetve a városban a könyvet illetően. A kötetet illető közbeszédre gondolok. Ennek kapcsán hangsúlyozom: a könyvről és szerzőjéről a legfontosabb tudnivaló az, hogy önök is mind barátai lehetnek Ágoston Vilmosnak. Olvassák az ő mostani könyvét és az előzőeket is, mert így önmaguk barátaivá is válnak. A barátság különben nagyon fontos, de az önmagunk iránti igényesség, amely az olvasmányainkban és az életünkhöz való viszonyulásunkban is megmutatkozhat, ugyancsak az. Ilyen értelemben is utakat nyithat ez a kötet, erdélyi vonatkozásban, de más viszonylatokban is alapmű. Egyébként egyfajta adósságérzet élt bennem Vilkával szemben, mivel annak idején nem tudtam elintézni, hogy ő itthon egy biztonságos állásból, mondjuk A Hét szerkesztőjeként, nyugodtan széttekinthessen, és a képzőművészetben, filozófiában mindennel foglalkozhasson. Lehet, hogy ez a kötet is meg a tervezett Ágoston Vilmos-életműsorozat is, amit előrevetítettem, ennek az általam érzett adósságnak egyfajta törlesztése.

G. A.: Amikor én ezt a könyvet olvastam, eszembe jutott gyermekkoromból az a csehszlovák ceruzaféle, amelybe sokféle ceruzahegyet olvasztottak össze. Elkezdtél vele egy vonalat, történetesen pirosat, az aztán hirtelen átváltott sárgába, majd zöldbe és így tovább. Soha nem tudtad, milyen szín jön elő belőle, de közben egy koherens rajzot lehetett készíteni vele. Nekem ez a könyv is olyannak tűnt. Jönnek a történetek egymás után, és egyszercsak kirajzolódik előttünk egy világ. Ez az ő világa volt. Sokszínű, nem derűs, de egyedi és hiteles. Számomra legalábbis, noha esetemben nem beszélhetünk elmélyült barátságról, hiszen, mint mondtam, személyesen ritkán találkoztunk.

N. M. K.: Jó ez a ceruzametafora, így is viszonyulhatunk ehhez a könyvhöz, én viszont ugyanúgy voltam vele, mint Markó Béla. Ide-oda lapozva, ugrálgatva kezdtem el olvasni, mert terjedelmes, nehéz könyv, elmélyülést igénylő, emberpróbáló olvasmány, több vonulata, színe, megannyi helyszíne, leíró és elmélkedő, önelemző és filozofáló része van, akinek kevés az ilyen kiadványokra fordítható ideje, az valószínűleg ezt az olvasói módszert alkalmazza, a társadalomelméleti fejezeteket átszaladva, hosszasabban az életeseményeknél, a romániai, magyarországi, amerikai, japán realitásoknál, történéseknél időzik. Engem elsősorban az izgatott, hogyan jelenik meg ebben a könyvben a mi életünk, azoké, akik együtt éltük át Vilka nemzedékével, majd az utánuk következőkkel a második világháború utáni drámai korszakokat, főleg a kommunista diktatúra, a Ceaușescu-korszak léleknyomorító valóságát. Szávai Géza azt mondta, valamiféle kényelmetlenséget érez Marosvásárhelyen és ebben a teremben is a könyv miatt. Valószínű, hogy ilyen hatással lehet ez az emlékirat is az olvasóira, de kényelmetlen az egész világ, amelyben manapság élünk, akárhova mennénk is, ezt érzékeljük. És Ágoston Vilmos könyve sem teszi kényelmesebbé. Hangsúlyoztam, nehéz könyv ez. A szerkesztő, ha felvállalta a feladatot, nem ugrálgathat tetszés szerint ide-oda, de nekünk, akiket nem kényszerítenek erre szakmai elvárások, lehetőségünk van hosszabb részeket is elnagyolni, hogy azokkal a jelenségekkel szembesüljünk alaposabban, amiket korábban átéltünk. Ezekből a részekből pontosan, hitelesen, őszintén, mellébeszélés nélkül, az esetleges érzelmi szépítő szándékot mellőzve rajzolódik ki Ágoston Vilmosék sorsa, az a borzasztó éra, amibe a hatalom belehajszolt. Van benne mindannyiunk számára valami önkínzó „kényelmetlenség”, ettől a szerző nem akart megkímélni, kimondva, kimondatlanul könyve révén ezzel is van üzenete. Önkéntelenül is elgondolkozunk azon, hogy a diktatúra idején hogyan éltünk, gondolkodtunk, viselkedtünk, mit tettünk vagy nem tettünk és így tovább. A kötet persze kirajzolja Ágoston Vilmos szellemi arculatát is, meg azt, hogy szerinte milyen a világ, milyennek látják a nagy gondolkodók, merre vitte és viheti az emberiséget a demokrácia, és kikkel, miben szállna ő vitába, milyennek ismerte meg az Egyesült Államok és Japán társadalmát, miket észlelt a korábbi és a mai Magyarországon, hogyan vélekedett az itthoni magyarságról. Ő az utóbbi években is haza-hazajött, amint tehette, és olyankor elég sokat beszélgettünk, olyankor kiderült, hogy a média révén is mindennel napirenden van, számos ismerősével folyamatosan tartja a kapcsolatot. Neki sem volt kényelmes Amerika sem, ez kertelés nélkül kiderül ebből a hosszú, végső önvallomásból. Benne van mindaz, amit Vilka egyenes, szókimondó, sors tépázta emberként, a reménytelen helyzetekkel mégis szembeszálló egyéniségként megtapasztalt. A szekuritáté is többször meghurcolta, a bányászéletet is kipróbálta, közkedvelt, megbecsült tanár is volt, a könyvtárakat is bújta, tanult, írt, olvasott, ezt szerette a legjobban, vitázott, a rádiósmesterséget is elsajátította, majd meg is kedvelte, jó riporter lett, mert kíváncsi volt mindenre, utóbbi itthoni időszakában kényszerűségből patkányirtással kereste kenyerét, és mégis kijelenthetjük róla, hogy szerette az embereket. Annak ellenére, hogy gyakran került szembe képmutatással, köpenyegforgatással, rosszindulattal, emberi rosszasággal. A könyv erre is rávilágít.

G. A.: Ágoston Vilmos a könyvében leírta, hogy mire gondol. Ezzel mindenikünket megdöbbentett, mert nem olyan világban élünk, amikor mindenki nyugodtan kimondja, mire gondol. Kevés ember árulja el, hogy mi az igazi értékrendje. A színházban is mosolygunk, tapsolunk, olykor az is látszik, hogy kényszeredetten tesszük, de ritkán mutatjuk ki, hogy mi mennyire tetszik vagy nem tetszik. Ha egy könyvről kérdezik a véleményünket, hímezünk, hámozunk, hümmögünk, nem nyilvánítunk határozott véleményt. A Kegyelemkenyér egy kitárulkozó, ténylegesen őszinte, a dolgokat és bizonyos személyeket nevén nevező könyv, és felveti bennem a kérdést, vajon a világhálós vergődésbe kényszerült, közösségi média fertőzte köztudatban kiprovokál-e újabb hozzá hasonló, szókimondó köteteket. Itt mind a négyen írással vagy azzal is foglalkozunk, könyveink vannak, alighanem még lesznek is, ilyen vonatkozásban is kelthet bennünk egyfajta belső visszhangot ez a posztumusz kiadvány. Nem azt mondom, hogy az írók képmutatók lennének, de bizonyos dolgokat még nem mondtak el.

M. B.: Ez egy nagyon lényeges vonása ennek a könyvnek. Fontos kérdés, hogy bennünk, akik írunk, kivált-e késztetést arra, hogy ilyen módon megírjuk a múltat. Bennem régóta van ilyenszerű késztetés, de eddig regényt vagy hosszabb prózát még nem írtam. Más irányból közelítve a gondolatot, utaltam már arra, hogy emlékiratok azért még vannak, a legtöbb visszaemlékezőnek viszont az a baja, hogy ügyel arra, ne bántsa a környezetét. Ennek a könyvnek az őszintesége, amire hivatkoztatok, azt jelenti, eléggé nyersen beszél a tágabb környezetének néhány fontos szereplőjéről. Egy másik jellegzetesség az, hogy miközben az innen eltávozottak közül jó néhányan a visszaemlékezéseikben heroizálják az itteni szerepüket, és úgy mutatják be az egykori itteni világot, mint egy olyan szörnyűséget, amiben egyáltalán nem lehetett létezni, és ha maradnak, megalkuvókká, árulókká, gazemberekké váltak volna, Ágoston Vilmos nem heroizálja magát. Elmondja, hogy kompromisszumok közt kellett létezni. Leírja, hogy egy zsarnokságban, egy diktatórikus társadalomban hogyan lehet a kompromisszumokkal együtt tisztességesnek maradni. Ez egy nagyon fontos üzenet. Van egy másik ilyesmi is, ami egy igencsak távoli összevetésre késztet. Elvisz Móricz Zsigmond A boldog ember című könyvéig.  Abban az író egyik paraszti sorban élő rokona, Joó György szemével mutatja be az életét.  A szereplő egyes szám első személyben beszél, és azt mondja, hogy ő boldog ember volt. Közben a Móricz-könyvet végigolvasva, csupa bajjal, nyomorúsággal találkozunk. Ágoston Vilmos személye, sorsa nagyon más, hiszen itt egy rendkívül művelt, nagyon okos, felkészült, reflexív alkatú értelmiségi mondja el az életét, de igen érdekes, hogy többször használja ezt a kifejezést, hogy igazság szerint ő boldog volt. Miért? Kérdezhetjük. Kizárták az egyetemről, bányában kellett dolgoznia, sok más megpróbáltatást is ki kellett állnia. Emlékszem, amikor már beadták a papírjaikat az áttelepülésre, és elveszített minden állást, Somosdi Veress Károly elintézte, hogy egy patkány- és rovarirtó vállalkozásnál dolgozhatott. Eljött hozzánk a Trabantjával, akkor a Tudor negyedben laktunk, és amikor lekísértem, megmutatta, hogy a kocsijára rászálló legyek a kocsiba beitatódott méreg hatására azonnal felfordultak. Így élt ő tehát mindenféle kísértések, kényszergetések, szekuritátés meghurcoltatások közepette, ahonnan el kellett menni, keresni a szabadságot, azt, hogy hol lehet normális életet élni. Nem sikerült ez Magyarországon, Amerikában sem igazán. És ez a végkicsengés is nagyon keserű, olykor éppen kétségbeejtő, mégis többször előfordul a könyvben, hogy ő boldog. Azt hiszem, ez a boldogság azzal magyarázható, hogy értelmét látta annak, amit tett. Nem volt haszontalan a keresés, a felkészülés, az értelmezés. Számomra ez a leglényegesebb üzenet. Nem az a boldogság, hogy ülünk az Adriai-tengeren a luxusjachtunkon. A boldogság az, hogy van annak értelme, amit cselekszünk.

N. M. K.: Sok nehézséget megért ő, többször elárasztották a keservek, de tudtunk felszabadultan nevetni is. A rádiónál töltött években sok bosszúságnak voltunk kitéve, de tehettünk sok olyasmit is, aminek értelmét láttuk, hasznosnak hihettük, számos pozitív visszajelzés ellensúlyozta a kellemetlenségeket. Ezek is, amazok is bekerültek a könyvébe, amely azért is keserves, de egyben felemelő, mert érzékelteti azt az akaraterőt is, amely utolsó hónapjaiban is kitartó írásra késztette, akkor, amikor már mind kegyetlenebbül zajlott benne az élet-halál harc. A Kegyelemkenyér azt is felmutatja, hogy mindvégig megőrizte a humorát is, pedig gyakran érték csalódások. Szó volt itt korábban arról például, hogy rádiós korában mekkora odaadással és elszántsággal támogatta a kísérletező fiatal vásárhelyi képzőművészeket. Elméleti megalapozással és a MAMŰ névadással segítette újító mozgalmuk népszerűsítését, elfogadását, aztán a baráti kapcsolat a későbbiekben megszakadt, főleg az anyaországban. És nem ő változott, ő hűségesen kitartott elveinél, meggyőződésénél. Ezt az alapállást elég kevesen képesek elfogadni.

Sz. G.: Én tényszerűen annyit szeretnék még elmondani, hogy ami itt elhangzott, az teljes mértékben indokolt. Ezt a könyvet úgy lehet fogadni, ahogy éppen az olvasó kedve tartja, hiszen egy mozaikokból összeálló élet áll előttünk. A mozaik hol elbeszélő, hol lírai, hol filozofikus. Vilka rendületlenül írta a magáét, mindazt, amit utolsó sóhajként hátra akart hagyni. Elővett például 22 éves korában írt töredékeket, de későbbi politikai eszmefuttatásokat is beépített a szövegbe. Mindezt életeseményekkel, a saját élete mozzanataival, pályája határköveivel gyúrta össze szervessé. Ez is értékesen tetézi azt az életművet, amit Ágoston Vilmos hagyott ránk. El merem mondani, hogy kevés az igazi életmű, a jelentős prózaíróknál jelentkező hihetetlen ösztön, hogy életművet hozzanak létre. Ágoston Vilmos egy életművet hozott létre. És amikor azt mondom, hogy kiadjuk az életműsorozatát, akkor arra gondolok, hogy vannak regényei, vannak esszégyűjteményei, vannak képzőművészeti tanulmányai, és ha mindez össze tud állni a kiadónknál a következő öt-hat évben, az fantasztikus mutatvány lesz. Pár évvel ezelőtt Markó azt mondta, hogy mi a jól megírt mondatokban vagyunk otthon. Nagyon örülnék annak kiadóként is, ha Vilka a továbbiakban a könyvei révén az olvasók barátságában lelne otthonra.