Sportolóból gyermekszínész

Hajducsi Márkot egy marosvásárhelyi kosárlabdaklub gyermekcsapatának talán legfürgébb és legelszántabb játékosaként ismertük meg. Tavasz óta azonban nagyot fordult vele a világ, az edzések és meccsek adrenalinját egy másfajta varázslatra cserélte. 

A 11 éves, mindig jókedvű, energiával teli fiút a Nemzeti Színház színpadán, A legyek ura Johnnyjaként láttuk újra. Tiszta énekhangjával, őszinte, árnyalatokban gazdag alakításával bizonyára nemcsak minket nyűgözött le, ezért szerettük volna megtudni, mit jelent számára, és hogyan változtatta meg mindennapjait a színpadközeli, új létforma. Az újdonsült gyermekszínészt, A legyek ura szerep-osztásának legfiatalabbját a Múzeumok Éjszakája rendezvénysorozathoz kapcsolódó előadás után, a közönségtalálkozó előtt csíptük el pár percre.

– Hogyan kerültél bele ebbe az egészbe?

– Anyukám a munkából hazafelé menet, az autórádióban hallotta, hogy szereplőválogatás lesz a színházban. Megkérdezett, hogy lenne-e kedvem jelentkezni. Kicsit gondolkoztam, aztán igent mondtam.

– Izgultál a válogatáson?

– Nagyon. Kemény vetélytársaim voltak, közülük többen színjátszó körre jártak. Csodák csodájára mégis engem választottak ki Johnny szerepére. 

– Akkor hagytad abba a kosarazást?

– Igen, az előadásra való felkészülés idején ugyanis egy szabad délutánom sem maradt. Választanom kellett a sport és a színház között.

– Milyenek voltak a próbák?

– Először egy egyhetes tréningen vettünk részt, amikor magunknak kellett kitalálnunk egy figurát három jó és három rossz tulajdonsággal. Az én karakterem okos és bátor volt, ugyanakkor érzékeny, ami pozitívumnak és negatívumnak is tekinthető. A rossz tulajdonságai között szerepelt a befolyásolhatóság és a lobbanékonyság is. A karaktereinknek az előadás cselekményéhez hasonló helyzetet kellett átélni, ebben a játékban azonban én voltam az, aki végül meghal, egy szikláról zuhantam le. Ez a tréning végén derült ki, akkor néhány napig elég depressziós voltam. Ezután következett a tulajdonképpeni próbaidőszak. Egy hónapon keresztül szinte reggeltől estig bent voltunk a színházban. Kemény hetek voltak, csodálkoztak is a többiek, hogy én, a legkisebb hogyan bírom olyan jól. 

– Könnyen sikerült beilleszkedned a csapatba?

– Nagyon kedvesen fogadott mindenki, és mivel én is barátkozó típus vagyok, gyorsan összehaverkodtunk. 

– A szövegtanulás is ilyen könnyen ment?

– Igen, a próbák során szinte észrevétlenül rögzült minden. 

Jó pár részlet érdekelt volna még, de ekkor a csapatot a színpadra szólították, Márknak is szaladnia kellett. A közönségtalálkozó alatt azonban a fel nem tett kérdéseimre is választ kaptam. Elsőként arra, melyik Márk kedvenc jelenete A legyek urából.

– Az, amikor jön a repülő, szerintem ebben van a legtöbb adrenalin. Röfi (sz.m.: Zelkó Barna) is akkor a legaggódósabb, „ég a tűz, nem ég a tűz”, kiabálja, és Ralph (sz. m.: Barabás Hunor) is ide-oda fut. Meg az „öld meg a malacot”-jelenet is nagyon tetszik. Úgy elszáll akkor mindenki, mintha Red Bullt ivott volna.

A továbbiakban a lámpalázról is szó esett. Márk ennek kapcsán így fogalmazott:

– Amikor bemegyünk a színpadra, sokunk arcán látom az izgalmat. Bennem is gyakran elvadulnak a dolgok, olyankor az jár az eszemben, hogy mi van, ha nem jut eszembe a szöveg. De eddig ez még nem fordult elő.

Márk-Johnny kristálytiszta hangon, latinul énekel az előadás számos kulcsfontosságú mozzanatában. A közönségtalálkozó után szüleitől tudtuk meg, hogy korábban semmilyen zenei képzésen nem vett részt, számukra is A legyek ura próbaidőszakában vált világossá, hogy a fiuk énekelni is tud. Az előadást követő beszélgetésen azt is megkérdezték a szereplőktől, hogy melyikük képzeli el színészként az életét. Márk erre így válaszolt:

– Túl fiatal vagyok ahhoz, hogy ezt eldöntsem. Az élet nagy gondjai még várhatnak.