Sportakadémia: lendületbe hozzák az ifjú nemzedéket

Kiváló felkészülési körülményeket kínál a Víkendtelep bejárata és a Cementlapok közötti részen kialakított új marosvásárhelyi Sportakadémia. A július 20-án este tartott avatóünnepségről hétfői lapszámunkban már beszámoltunk, most az önkormányzatnak a létesítmény kihasználásával kapcsolatos terveit ismertetjük.

Kiváló felkészülési körülményeket kínál a Víkendtelep bejárata és a Cementlapok közötti részen kialakított új marosvásárhelyi Sportakadémia. A július 20-án este tartott avatóünnepségről hétfői lapszámunkban már beszámoltunk, most az önkormányzatnak a létesítmény kihasználásával kapcsolatos terveit ismertetjük. Erről Dorin Florea polgármester nyilatkozott a helyszínen. Arra is kíváncsiak voltunk, miként látják a szakemberek a szép új létesítményt, milyen hozadékot remélnek általa a város sportéletére nézve – az egykori ASA elnökét, Cornel Cacoveant, valamint volt játékosát, a Sportlíceum korábbi igazgatóját, tanárát, edzőjét, Fazakas Árpádot kérdeztük.

Dorin Florea: Kérjük a jégcsarnokot is!

„Nagy kihívásnak, egyben szép feladatnak tekintem a Sportakadémia létrehozását és működtetését“ – nyilatkozta a marosvásárhelyi polgármester. „Nemcsak nekünk, városvezetőknek, de a haszonélvező gyerekeknek, szüleiknek is az – olyan értelemben, hogy tudniillik megtalálja-e mindenki a helyét és szerepét ebben a kezdeményezésben, amelyet mozgalmi szintre szeretnénk fejleszteni. Ez a víkendtelepi létesítmény csak a kezdet, az épület, valamint a hozzá tartozó pályák részeivé válnak egy városi komplexumnak, amelyben különböző versenyekre, bajnokságokra lehet majd felkészülni. A 6–16 éves korosztályt igyekszünk megszólítani, hogy minél nagyobb számú gyereknek biztosítsunk sportolási lehetőséget. A polgármesteri hivatal gondoskodik majd az oktatásukról, megfelelő szakemberek állnak majd rendelkezésükre, hogy irányításukkal elsajátítsák és képezzék magukat a kiválasztott sportágakban. Elképzelésünk szerint a komplexum része lesz majd három nagy csarnok, továbbá három olimpiai méretű uszoda és egy atlétikai aréna. Ehhez még hozzávehetjük a jégcsarnokot, ha az illetékes minisztériumban jóváhagyják, hogy a tulajdonjog átkerüljön hozzánk. Azt hiszem, azzal, ahogy itt rendbe tettük a dolgokat, bizonyítottuk, hogy képesek vagyunk megfelelően lemenedzselni egy ilyen ügyet, és pontra tudjuk tenni az épületet. Bizonyára emlékeznek még, hogy nézett ki ez a sorsára hagyott ingatlan nem is olyan régen. Most pedig megnézhetik, hogy nagyon rövid idő alatt mivé alakítottuk! Minden elismerésem a Claudiu Maioré, akinek az alpolgármestersége idején kezdtük el a munkát. Ő volt az, aki javasolta, hogy újítsuk fel a létesítményt. Úgyhogy ezúton nyilvánosan is megköszönöm neki.“

Fazakas Árpád: Legyen minél több csapat!

– Milyennek látja a megújult sportközpontot?

– A benyomás pozitív. Minthogy üljön úgy, mint két-három éve, hogy csak a madarak jártak be ide, inkább legyen ilyen… (nevet). A tréfát félretéve, remélem, hasznos is lesz.

– Segítheti a marosvásárhelyi labdarúgást?

– Segíthetné. Van ez a két pálya, ha racionálisan kihasználják, segíthetné.

– Mit gondol, ha a mostani körülmények rendelkezésre álltak volna, amikor Ön aktív labdarúgó volt, az akkori ASA többre lett volna képes?

– Nem hiszem. Valószínűbbnek tartom inkább, hogy több csapat lett volna a városban, mint most. Most ugyanis nagyon kevés van. Nincsenek pályalehetőségek, s bár most gazdagodtunk ilyen szempontból, nem tudom, hogy mennyire lesz kihasználva ez a két felület a tömegsport céljaira is.

– Hogy látja, több gyerek jön majd sportolni, a jó körülmények csábító hatással lesznek rájuk?

– Attól függ, hogy ki dolgozik velük, és mik lesznek a célkitűzések.

– Sokan mondják, hogy ezzel kellett volna kezdeni, még mielőtt 1. ligás csapata lett volna a városnak.

– Egyetértek. Ha nem hoznak annyi külföldi játékost akkor, talán nem így alakulnak a dolgok. Ma (múlt pénteken – sz. m.) voltam kint a meccsen, szerencsére a külföldieket mind elküldték. Csak romániai játékosok alkotják most a csapatot, viszont továbbra is gondnak érzem, hogy kevés a vásárhelyi közöttük.

– Ez megváltozhat?

– Hét-nyolc-tíz éven belül esetleg, rövid idő alatt aligha. Két-három év alatt nehéz eredményt felmutatni.

– A marosvásárhelyi labdarúgás helyzetét ismerve, hol látja a helyét az ország futballjában?

– A körülményekhez képest jól állunk. A 2. liga megfelel a körülményeknek.

– És tíz éven belül hol látja?

– Nem tudom, nem biztos, hogy én még leszek akkor… (kacag). De szeretném, hogy fennebb legyen, s legyen legalább öt-hat csapat a városban, minden szinten. Legyen 1. liga, 2. liga… nemcsak Marosvásárhelyen, hanem egész Maros megyében! Szászrégennek olyan az infrastruktúrája, hogy megbírja a 2. ligás csapatot, Nyárádtő rendbe tette a dolgait, az is megbírná a 3. ligát – bár éppen most léptek vissza. Nem tudom, mi történt ott. Aztán ott van Nyárádszereda, úgy vélem, helyt tudna állni a 3. ligában, nem beszélve Szovátáról. Sajnos, Szováta elment a 3. ligás selejtező mérkőzésre, és szégyent hozott a megyére.

– Marosvásárhely?

– Marosvásárhely nagy reményekkel indul. Beszéltem néhány emberrel, akik a csapat körül forognak, és feljutási szándékkal vágnak neki a bajnokságnak. Nem tudom, a többiek hogy állnak, de a tavalyi együttes magja megmaradt. Vannak tapasztalt játékosok, vannak fiatalok is, csak össze kell hangolni őket. Sajnos, az idő rövid.

Cornel Cacovean: Ezt bárki megirigyelhetné

– Nosztalgiázik?

– Nézelődöm, és elkerülhetetlen: összehasonlítom, milyen volt, milyen lett. Ahogy beléptem az ajtón, eszembe jutottak a kezdetek, amikor használatba adták az épületet. 1981. januárt írtunk akkor. Egyértelmű, másként néz ki most, mint akkoriban, átalakították a belső teret is, a kor igényeinek megfelelően. Nagyon szép munka, és úgy vélem, bárki tér is be ide, annak egyértelműen az a véleménye alakul ki, hogy a sportra szép jövő vár Marosvásárhelyen. Örülök, hogy sikerült így pontra tenni a létesítményt, hiszen amilyen leromlott állapotba került, azzal egyértelműen kellett kezdeni valamit.

– Nyilván, ha már megtörtént ez az átalakítás, a következő gondolatunk az, hogy ennek valamilyen folytatása kell legyen. Ön mire számít?

– Szerintem egy olyan kezdetként kell felfogni, amely különböző lehetőségeket biztosít számunkra a jövőben. Ha ügyesen sáfárkodnak ezekkel, akkor minőségi ugrást lehet elérni a sportban – egyelőre a labdarúgásban és a teniszben. Nem tudom azonban, hogy az itteni pályakörülményeket tekintve más sportágak számára is tudnak-e felkészülési lehetőséget biztosítani.

– A gyerekekre helyezné a hangsúlyt?

– Mindenképpen fontosnak tartom a gyerek- és ifjúsági központ működtetését. Az a véleményem, hogy ha nincs meg az alap, ha nem teremtjük meg a helyi tehetségek kiugrásának lehetőségét, nagyon nehéz valamit is elérni. Én nem tartom megoldásnak, hogy máshonnan idecsábítsunk jó képességű fiatal sportolókat. Hosszú távon a helybeliekre kell építeni, és ha ez megvalósul, ha a Sportakadémia képes lesz kitermelni olyan játékosokat, akik idővel a nagycsapat meghatározó tagjaivá válnak, meggyőződésem, hogy Marosvásárhely labdarúgása megismételheti az 1972–1976 közötti időszak remek eredményeit.

– Ha akkor ilyen felkészülési körülmények álltak volna rendelkezésre, mint amilyeneket most itt látunk, jobb eredményeket tudtak volna elérni?

– Talán. De mi úgy is bajnoki ezüstérmet nyertünk, és részt vettünk az UEFA-kupában, hogy közben nagyon meg kellett néznünk, mire költjük el a pénzt. Ma már különösnek tűnhet, hogy amikor kiszállásokra mentünk, itthonról vittük magunkkal az ételt, mert nemigen volt lehetőségünk arra, hogy vendéglőben étkezzünk. Nem beszélve arról, hogy éjszaka is utaztunk... Mindenképpen nagyon örülök annak, hogy minőségi ugrás történt a felkészülési lehetőségeket illetően.

– Most, hogy ezt mondja, nem kerülhetjük ki a kérdést: a román focit ismerve nyilvánvalónak tűnik, hogy ma már nem lehetne az akkori körülmények között elérni azokat az eredményeket. Vajon miért?

– Ennek szerintem egészen prózai oka van, éspedig az, hogy akkoriban Európában sem igen kényeztették el ilyen szempontból a csapatokat. Nem emlékszem arra, hogy a hetvenes években Nyugat-Európában – és most nem a tőlünk nyugatabbra fekvő volt szocialista blokk államaira, Kelet-Németországra, Magyarországra, Lengyelországra gondolok, hanem nyugati kapitalista országokra – azt láttuk volna, hogy a miénknél jobbak lennének a körülmények. Marosvásárhely amúgy olyan központtá nőtte ki magát abban az időben, amelyre viszonyítási alapként tekintettek a környékbeliek. Sokan igyekeztek lemásolni a példánkat. 1982-ben mi voltunk az elsők errefele, akik bevezettük, hogy a sportolók ebédet kapjanak, így amolyan itthoni edzőtáborban készülhettek. Erre abban az időben nemigen gondolt senki, talán a Steauát és a Dinamót kivéve. S hogy mi idézte elő ezt a minőségi ugrást, hogy mára minden megváltozott? Kitágult előttünk a világ, mindenki szebbet, jobbat szeretne. Az élet is felgyorsult, mások az elvárások. Nem mellékesen pedig az anyagok, amelyekkel dolgoznak, teljesen más – lényegesen jobb – minőségűek, mint voltak akkoriban.

– Ön sokfelé megfordult, és behatóan ismeri, mi a helyzet az ország jelentősebb futballközpontjaiban. Hozzájuk képest hogy állunk?

– Másoknak több pálya áll a rendelkezésükre. A Steauának például hat pályája van, itt, ha megnézzük, van kettő. Még volt a salakpálya, de az megszűnt. Persze, a városi csapatnak még vannak pályái, de amit én gondnak tartok, hogy nincs az összes egymás mellett. Nagyon fontosnak nevezném ezért, hogy a lehetőségek függvényében még létesítsenek pályákat. Nem tudom, hol lehetne, milyen feltételek állnak rendelkezésre, vannak-e erre a célra megfelelő területek, de szerintem nagyon fontos megtalálni a lehetőséget. Ha viszont a külső arculatot nézem, akkor azt kell mondanom, hogy az elsők között vagyunk. Nem mondom, hogy az első helyen, de mindenképpen az elsők között. Bárki megirigyelhetné azt, amivel mostantól kezdve gazdálkodhatunk. Ez pedig azt jelenti, hogy minekünk is többet kell elvárnunk a jövőben sportolóinktól.