2024. november 23., Saturday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Alig hiszem, hogy nagyon meglepem a kedves olvasót azzal, hogy megpróbálok egyfajta számvetést készíteni az elmúlt 2012-es évről, és ugyancsak megkísérelem kitalálni, mit hozhat a 2013-as év.

Alig hiszem, hogy nagyon meglepem a kedves olvasót azzal, hogy megpróbálok egyfajta számvetést készíteni az elmúlt 2012-es évről, és ugyancsak megkísérelem kitalálni, mit hozhat a 2013-as év. Egyszerűen magam is igazodni igyekszem a nálam okosabb (fontosabb?) véleményformálókhoz, akik ezekben a napokban... ugyanezt teszik.

Semmi kétség, zaklatott évet hagy(t)unk magunk mögött mind Magyarországon, mind Romániában. Írásom szokott terjedelme természetesen behatárolja mindazon események felsorolását, amelyeket fontosnak lehet osztályozni. Annál nehezebb is volna, a terjedelmi korlátokon túl, megítélni a fontosságot, hiszen valamennyiünknek más-más történések, sorrendek az elsőrendűek és/vagy sokadrendűek. Éppen ezért, önzőn, sajátos válogatást fogok elővezetni.

Kezdjük a magyarországi eseményekkel: az új vezetés második teljes éve immár mentes volt az EU-elnökség 2011-re beütemezett és teljesített hat hónapjától. Ennek megfelelően az alig elmúlt évet végigkísérte az EU intézményeivel folytatott huzakodás, különös tekintettel az IMF-kölcsön szükséges vagy fölösleges volta miatt kialakult nézetkülönbségre. A játszma nem dőlt el, várhatóan tovább folytatódik 2013-ban is. A végeredményt majd a magyar gazdaság jövő évi teljesítménye határozza meg. Fölösleges tehát sokat időzni ennél a témánál, mivel pedig a tippmixen sem szerepel a kérdés, nyerni nem lehet rajta.

A 2012-es évet végigkísérte viszont annak a gazdasági bizonytalanságnak a réme, amely nem a Malév csődjével (február eleje) indult, de mindenképpen egyik fontos mozzanatként értékelhetjük, hogy 60 év működés után immár nem hallhatjuk a „Szállunk rendelkezésére” reklámocskát. Sajnos, sem a MOL-részvények többségi állami tulajdonba kerülése, sem az Eon-részvények felvásárlása nem volt képes kirángatni a magyar gazdaságot a recesszióból, mialatt a nemzetközi hitelminősítő intézmények sorban osztályozták egyre alacsonyabbra a magyar befektetési kilátásokat. Üdítő kivétel, hogy az év végén már pozitívra látszott fordulni ez a trend, lehet remélni, hogy valóban rendszer lesz a javulásból.

Társadalmi téren a kényszerű államelnökváltás (hja, kérem, a plágium vagy amit akartok tragikomédiája), a törvényhozási tömegrekordok, majd a választási regisztrációról szóló, egyelőre elvetélt tervezet mind igencsak nagy figyelmet és rengeteg kommentárt szült. Ezek egyik eredménye az Együtt 2014 nevű egyesülés (tömörülés, mozgalom?) színre lépése volt. Minden kétséget kizáróan ezzel máris megkezdődött a 2014-ben esedékes választások kampánya, még ha formailag ennek természetesen nem is szabadna bekövetkeznie. Illene ugyanis megvárni, hogy a jelenlegi vezetésnek mennyire sikerül megvalósítania gazdasági-társadalmi programját, és nem időnap előtt számon kérni az eredményeket. Mivel viszont az elmúlt közel negyedszázadban megszoktuk (meg lehet ezt szokni?), hogy a hatalmon levők nem négy, hanem legalább nyolc évre terveznek (aztán lesz, amennyi lesz...), miközben a mindenkori ellenzék már a „normális” ciklus felétől, ha nem az elejétől azonnali eredményeket követel, nincs okunk csodálkozni azon, hogy az a nyolc év csak ritkán teljesül(t). Amikor pedig összejött valahogy (2002-2010), annak súlyos örökségét viseljük. Legalábbis a jelenlegi hatalom és a mindennapok bizonysága szerint.

Az év végén azonban, úgy tűnik, a kormány közép- és hosszú távú tervei az oktatás átalakításáról már nem nyerték el azt a társadalmi támogatást, amelyet az év két nagy békemenete látszott igazolni. A diákság erős „ellenfélnek” tűnik, és a következő hetek-hónapok nagy kérdése az, hogy mindazok, akikről a jövő szól (a fiatal korosztály), mennyire tudják érvényre juttatni saját elképzeléseiket arról az életmódról, amelyet kívánatosnak tartanak. Engem és korosztályomat ugyan személyünkben már nem, vagy kevésbé fog érinteni a tíz-húsz év múlva bekövetkező valóság, annyit azonban magam is el tudok képzelni, hogy akkor nem fognak elmenekülni a fiatalok Magyarországról, ha itt értelmes életet remélhetnek élni. Jut eszembe, hogy amikor évtizedeken át Erdélyből (főleg, de nem csak!) ezrével érkeztek Magyarországra máshol képzett fiatalok (ácsok, tanárok, mérnökök, orvosok, művészek, de lelkészek is!), azok taníttatását vajon fizette-e a magyar állam? Tudom jól, az áttelepülésnek erős indoka volt a magyarul élni és boldogulni csábítása, de legtöbben a jobb minőségű élet bizonyossága miatt települtek át. Az Országgyűlés elnökének évértékelő beszédében (és nem csak ott) elhangzott érv – hogy Magyarország nem engedheti meg magának, hogy orvosokat (stb.) képezzen Norvégiának (stb.) – legalábbis igencsak sovány a fiatalok visszatartására. A mai fiatalok legtöbbje ugyanis, hála a Magyarország által is elfogadott bolognai felsőoktatási képzési rendszer előírásainak, több évet tölt(het) el külföldi intézményekben, és az összehasonlítás kézenfekvő számukra. Ezt pedig számukra már nem írják felül semmilyen nemzeti, mégoly magasztos eszmék sem, amelyek az én korosztályom tagjaiban rendkívül erős magyarságtudatot építettek ki.

Maradjunk annyiban, hogy nem tudok semmilyen más megoldást ennek az ellentmondásnak a feloldására, mint az ország gazdasági-társadalmi felemelkedése útját. De nem nyilatkozatokkal és nem egyetlen és üdvösnek gondolt, zárt rendszer merev keretei közt. Reménytelinek tartom, hogy a budapesti Nemzeti Színház és a Magyar Művészeti Akadémia körüli vitában végre megszólaltak azok a fajsúlyos véleményformálók is, akik művészként nem hajlandók skatulyákba bújva létezni, mert ezt alkotói voltukban elképzelhetetlennek tartják. Végre olvashattunk olyan véleményeket is, amelyek felülemelkedtek a politikai kötöttségen és nyíltan megvédték azokat a művészeket, akik teljesítményük alapján ezt megérdemlik. Ugyanakkor érthetően és hangosan elutasították a felülről vezérelt művészeti irányokat,
holott évekig hallgattak arról, hogy számos, érdemein messze felül támogatott kiadvány vagy rendezvény jelenlétét, némelykor valóságos tobzódását voltak kénytelenek elszenvedni.

A valós társadalmi párbeszéd lehet az egyetlen útja annak, hogy szót értsünk valamennyien, akik a demokratikus berendezkedésben azért érezzük otthon magunkat, mert azt senki nem kényszeríti ránk. Miközben a világ számos kérdésében nem egyforma véleményt alakítottunk ki – és ezt minden félelem nélkül, bármikor és bárhol el is mondhatjuk, le is írhatjuk.

A Romániában történtekről és kilátásokról a következő alkalommal szólok.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató