Csütörtöki kimenő
Mostanában, ha van még ember, aki rákap a tévézésre, és komolyan gondolja (?!!), felejteni akar vagy csak átkapcsolni – nem kikapcsolódni – a napi nyűgből, szorongásból, vagy csupán a közönséges unalmat száműzné, azt előbb-utóbb beszippantják a sorozatok.
Az illető még óvatos, bár már rábeszélték, és kivesz egy filmcsatorna-bérletet, majd egy másikat is, és azt gondolja: én független vagyok. Velem aztán nem történhet meg, hogy egy sorozat, egy szappanopera, egy délbrazil-török vagy bollywoodi nyúlós-nyivákolós, hamis sztori lebilincsel, odaültet napestig a ládához. Mondom, még a kezdet kezdetén, a nagy képernyős korszak hajnalán óvatos marad: kilencven, százhúsz perces mozifilmet választ. Nem a kereskedelmi csatornákat nézi, bármilyen ínycsiklandó filmet is kínál a csatorna, mert tudja, a kereskedelmi reklámblokk (gyógyszeripari túlkínálat) minimum tíz perc, és ezalatt elszáll minden varázs, empátia, belélegzés és együttérzés. Kimegy, vizet iszik, nassol a kamrában, a fürdőszobában bánkódik fiatalságának elszálltán, arcát húzogatja a tükörben, elhatározza, hogy szakállat növeszt vagy holnaptól nem visel pólót (népiesen majót), lefogy, meghízik, nem eszik többé margarint stb. stb.
Aztán kimeríti egy-két hónap alatt az egész műsort, a filmeket, sok köztük az uncsi, nem izgi a krimi, álangol, tkp. lengyel, cseh, indonéz-szudáni koprodukció, és véletlenül rákattan egy sorozatra, ami két-három estén lebilincseli, érdekeltté teszi. Még mindig tart a veleszületett elővigyázat: egy este a tízdarabos sorozatból csak háromszor negyven percet engedélyez magának. És persze előrelátó, hogy az utóhatást, a kiálmodást elhárítsa, bevesz egy altatót.
A sorozat zárása után megtárgyalja környezetével, rámutat a rendező hibáira, jelzi tévedhetetlenül a forgatókönyvíró elhajlását az olcsóbb megoldások és jól bevált közhelyek irányába, napokig nem tud tőle szabadulni, még munka közben is felböfögi..., és egy este úgy dönt, megkísérli törölni az elsőt, mi mással, mint kutyaharapást újabb sorozat szőrivel. Keresgél, válogat, viszolyog, fellobban, nem tetszik a líd, azaz a beharangozó szöveg, a csáberő nem elég hatásos. Végül egynek tetszik a címe, a címlapja, és belevész.
Mondjam, ne mondjam. Ha nem is csalódás, de mégsem az, amire vágyott. Valami vérbő krimire vagy pompás vígjátékra, amelyben végig kitart a szellem és kellem, egy históriás történetre, amely egészen új oldaláról világítja meg XVII. Lajost vagy George Washington édesapját. Nem, nem is tudja, csak valahogy hurcoljon el szebb világba...
Nincs mentség. Keresgél, csattintgat, megkezdi és abbahagyja. Szaporodnak a félbemaradt, csonka sorozatok. Kitalálja, mi a vége, lemondja, elfelejti, összezavarja, egybefolynak hősök, helyszínek, színészek és trükkfelvételek, mondatok, amelyek itt is, ott is elhangzanak. Szétszálazhatatlan élménykupac. Vagy kihunyt viharlámpás egy bányató mélyén. Hallgat a többi őrültre, akik szintén a filmcsatornák rabjai. Címeket sorolnak, lelkendeznek és nagy alakításokról regélnek. Nincs már saját élménye. Minden a filmekből jő. A csömör is.
És akkor egy este a felesége karon ragadja, gyöngéden kitépi kezéből a távirányítót, és elviszi a színházba. Ahová már hónapok, évek óta nem tette be a lábát. Élő, mozgó, kiszámíthatatlan alakokkal találkozik. És a színpadon minden abban a pillanatban, valós időben történik. Megismételhetetlenül a pillanatba zárva. Holott tudja, hogy a rendező ezerszer igazított a jeleneten, utasítást adott a színésznek. Mégis estéről estére másként azonos. Valami más, valami autentikus. Hitelesen azonnali. Neki játszanak. Hozzá beszélnek, érte izzadnak, félnek, meghalnak, kínlódnak, veszekednek, vitatkoznak, szerelmeskednek. Nem lehet, nem szabad felkelni. Nem mehetsz ki egy korty italért, nem gyújthatsz rá, nem polcolhatod fel a fájós lábad két párnával, nincs tükörbe nézés.
Valahogy másként kel fel székéből. Nem fekszik le azonnal. Még kilépnek a színházból, ki a díszletekből. Mellbe vágja a friss levegő, és olyan idegen minden. Ott marad eszmélete, szíve-lelke, folyton visszaugranak az előbb látott képek, a széksorok fölött suhanva folyton visszatér a színpadhoz. Lehet, hogy odabenn sűrűbb a valóság? Az igazi élet? Szűk térben az egész világ...?
