2021. október 26., kedd

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A sorban állás és a sorban való viselkedés is minősít. Általában rossz hangulatú megjegyzések maradnak meg, vagy a felgyűlt feszültség miatti kirohanások trágár szavai. A legfélelmetesebb érzés a bizonytalanság volt, hogy négy-ötórás sorállás után is előfordulhat, hogy üres szatyorral kell hazamenni, mert közben elfogyott a hús, a mozijegy, a kenyér, s teljesen feleslegesen töltöttünk el egy fél műszaknyi időt.

Egyébként a sorban való viselkedés is az emberségnek egyfajta megnyilvánulása. Még az ún. átkosban – 1989 előtt – súgták meg nekem, falun szolgáló lelkipásztornak, hogy másnap érkezik egy szállítmány narancs a főtéri önkiszolgálóba. December közepe volt, már számítgattuk a karácsonyi csomag tartalmát, örömhírként hatott a narancs érkezése. Másodmagammal álltam be a sorba, ahol két másik faluban szolgáló társam is állt, nemcsak kollegiális szolidaritásból. Pár ismeretlen sor(s)társ választott el egymástól. Nem akartuk felfedni magunkat, így csak néhány közömbös, semmitmondó szót váltottunk az emberek feje fölött. Nemsokára elkezdték árulni a kincsnek tekintett déligyümölcsöt. Társammal együtt kétládányit vásárolhattunk (elég is volt a jeddi gyermekek ünnepi csomagjához), majd a mögöttünk álló két nőt kiszolgálva, bejelentették: mára elfogyott a narancs. Valahol az önkiszolgáló és az autónk között félúton álltunk meg, lelkiismeret-furdalással küszködve: mi viszünk két láda narancsot, s a többieknek egy darab sem jutott. Aztán mérlegelni kezdtük, ha átadjuk nekik az egyik ládát, sem Jedden, sem a nyárádmenti faluban nem jut minden csomagba narancs. Lelkiismeret-furdalással, de vittük tovább a sorban állással szerzett kincset. Nem tudom, mekkora örömet vittek az angyalok a nyárádmenti faluba, de a jeddi karácsonyi örömhöz bennem emiatt egy kis üröm is társult.

Vannak szebb élményeim is ama régi sorban állások idejéből. Nem volt hosszú az a sor, amelyet a főtéri nagy könyvesüzlet előtt láttam, nyolc-tíz olvasni vágyó állt az ajtó előtti asztal mellett a járdán. Úgy emlékszem, Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című könyvének újrakiadását árulták, és én boldogan néztem azt a kétméteres sort a tavaszi napfényben, mert megmaradásunk erős vágyát és kitartásunk biztonságát láttam benne: amely nemzet hajlandó könyvért sorba állni, annak nyelve és kultúrája nem vész el.