2020. július 4., szombat

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

„Sok van, mi csodálatos,/ De az embernél nincs semmi csodálatosabb.” Szophoklész e gyakran idézett mondása Haller József legújabb kiállításán is azonnal felsejlik a nézőben. A marosvásárhelyi Bernády Házban látható félszáznyi frissen született pasztell ugyanis teljes egészében az emberi sajátosságok, az ebből fakadó szépségek és rútságok, a teremtés koronájához kötődő gondolatok, érzelmek, hangulatok, vágyak, remények jegyében fogant. De ha így fogalmaztam, azonnal meg is kell állnom és pontosítanom.

Pillanatfelvétel a megnyitóról (Fotó: Nagy Tibor)


„Sok van, mi csodálatos,/ De az embernél nincs semmi csodálatosabb.” Szophoklész e gyakran idézett mondása Haller József legújabb kiállításán is azonnal felsejlik a nézőben. A marosvásárhelyi Bernády Házban látható félszáznyi frissen született pasztell ugyanis teljes egészében az emberi sajátosságok, az ebből fakadó szépségek és rútságok, a teremtés koronájához kötődő gondolatok, érzelmek, hangulatok, vágyak, remények jegyében fogant. De ha így fogalmaztam, azonnal meg is kell állnom és pontosítanom. A teremtés koronáján ezúttal én nem Ádámot és az ő férfi leszármazottait értem, ahogy az a köztudatban hagyományosan elterjedt, és nem is Évát meg nemét, aki a változó korok folyamán ebben a kérdésben egyre inkább a maga javára fordította a közvélekedést, hanem magát az emberi teremtményt, nemtől függetlenül. Amint ezt a nagy görög klasszikus drámaíró, filozófus is érthette fentebbi szentenciája megfogalmazásakor. És Haller Józsefet is általában a humánum, az egyetemes emberi problematika készteti alkotásra, a szónál sokkal szuggesztívebb látványteremtésre. Ez akkor is igaz, ha tárlatán összehasonlíthatatlanul több a női alak, mint a férfi. Az életöröm és a bánat, a bizakodás meg a szorongás, a derű vagy az aggodalom és más hasonló érzelmi, hangulati elemek kifejezésére, megtestesítésére az utóbbiak is alkalmasak, de az alkotó hiánytalanabbul, árnyaltabban, érzékletesebben tudja kifejezni szándékait, megformálni metaforikus üzenetét, ha a szépséget már jellegénél fogva magában hordozó, univerzális jelképekkel felruházott nők, lányok, asszonyok uralják kompozícióit. A képei jelentős hányadát ihlető mítoszokból is inkább azokat lényegíti át mai, olykor helyi aktualitású festménnyé, amelyek az eltelt századok folyamán a szebbik nemet emelték szimbolikus magaslatokra. Ebben a törekvésében különben számos kiváló elődjét követi, a világ képtárai, múzeumai fő helyeken őrzik az ilyen fogantatású mitikus remekek sokaságát.

Mindez a tárlat leegyszerűsített, prózai leírása, zsurnalisztikus megközelítése, a titkokat, sejtelmességeket, az álomszerűen felvillantott víziókat, az emlékfoszlányokat, irodalmi, művelődéstörténeti utalásokat, amikkel a kiállításon bőségesen találkozunk, nem sikerülhet pár mondatban visszaadni. Érdekes, hogy miközben lehet egy olyan benyomásunk, hogy csakis emberi lények, különös arcok, alakok, találóan, markánsan egyénített vagy már-már transzcendenssé finomított, légiesített személyek, szokatlan pózokban, összefonódásokban szervesülő csoportok vesznek körül a falakon, a festő az egyetlen zoomorf szereplőjét, a Főnixet ragadta ki a kiállítási meghívó címlapjára. Többértelmű, koronként, kultúránként kissé eltérő jelentéssel bír ez a magasra törő, tűzből újjászületve felröppenő madár. Egy alkotóművész a maga példázatát, saját munkásságának jelképét is felismerheti benne. Azt az esélyt és vágyat, hogy az alkotás örök lázában égve, mindegyre megújulhat, és győzhet a visszahúzó erők, a mindennapi nehézségek, a realitások földhöz kötöttsége, az emberi kicsinyességek fölött. Haller József, aki szobrászként kezdte több mint fél évszázaddal ezelőtt indult alkotói pályáját, majd hamarosan grafikusként vált a hazai képzőművészet egyik elismert, élvonalbeli egyéniségévé, a festészet magaslatait is meghódította. Most felvonultatott, egyéni hangú és stílusú pasztelljei, amelyek szinte kivétel nélkül mind az eltelt hónapokban készültek, nemcsak azt bizonyítják, hogy a műfaj egyik legavatottabb honi reprezentánsa, hanem azt is, hogy a 76. életévén túl is a legaktívabb művészeink közé tartozik. És nem csupán hitvallásához való töretlen ragaszkodása és következetessége érdemes a figyelemre, a változó világ dolgaira való nyitottsága, a társművészetek iránti vonzódása, empátiája is elismerésre méltó.