2019. június 25., kedd

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Egy autó vág be elém, miközben bekanyarodom a másik utcába. Számomra ismeretlen márkájú terepjáró, messzi ország rendszámával. Már csukódik is a nagykapu, ahonnan kihajtott az útra, s a kapu fölött pirosan vigyorognak a kihajló ágon megérett cseresznyeszemek. 

A kocsi lassít, én is kénytelen vagyok hozzá igazodni. Ablakaiból gyermekkezek integetnek. A sofőrülésnél levő ajtót kinyitja egy 45 év körüli férfi, félig kihajol, és integet: 

– Csókollak, Mami, és a cseresznye miatt ne aggódj, a gyermekek már nem esznek cseresznyekompótot, hagyd a madaraknak – viszontlátásra jövő nyáron – köszön el, és visszaül a kocsiba. Akkor veszem észre a kapuban álló nyolcvan év körüli asszonyt. Fehér haja frissen dauerolva, világoskék kötényt visel, amelynek habos fodrai elfedik szikár, sovány alakját. Áll a jó kemény betonkeretben lévő kapuban, amelynek két tartóoszlopát maroknyi betongömb díszíti, s kilincse körül kéznyomok zsírozták fényessé a fát. Egész lényéből integet, majd amikor a főút forgalmában eltűnik az autó, a mosoly pillanat alatt hervad le az arcáról, s helyét a szomorúság hamuja lepi be. Tudja már, hogy az aggodalom órái következnek, amíg másfél nap múlva megszólal a telefon, hogy hazaérkeztek. Addig is az özvegyen maradt édesanyák félelmével gondol a fiára, az idegen nyelven beszélő menyére és unokáira, akik évente egyszer, pünkösdkor meglátogatják. Két pünkösd között pedig feltehetően marad a magány, az örök kérdés, hogy miért kellett elmenni a fiának, mikor ott van a városközpontban a nagy ház, a kert a gyümölcsfákkal, amit ő már nem tud rendezni. Miközben történetet képzelek a jelenet mögé, elindítom az autót, s újra a kapura pillantok: mintha az idős asszony beleolvadt volna a betonkeret által határolt szürkeségbe, vagy talán vijjogó sirállyá változott, hogy kövesse szeretteit a messzi úton. 





Kapcsolódó cikkek: