Sipos Domokos: Rettenetes angyal
A szűk kapumélyedésben állott és kinézett az utcára. Két szomorú görög oszlop téglából összecsúfolva ágaskodott teste köré, s a keskenyen fulladozó boltív árnyékot vert fejére.
A szűk kapumélyedésben állott és kinézett az utcára. Két szomorú görög oszlop téglából összecsúfolva ágaskodott teste köré, s a keskenyen fulladozó boltív árnyékot vert fejére. Mint szegény, megszokott, elfelejtett, kopott szobor, észrevétlenül árasztotta bús bánatát, mely úgy világította át édes, szomorú arcát, ahogy éjszakába takarózott virágos réten suhan át a holdsugár.
Az utcát szél járta, és rázta a keshedt juharfákat. Fütyölt, sóhajtott, nyögött, morgott, aztán hallgatott, mintha fáradtan nagyot szuszogna, hogy a következő percben egy óriási szusszanással nyomja ki magából a levegőt s recsegve csapjon le a cserepes háztetőre és a sáros útra.
Varjúsereg kerengett a szürke felhők alatt, nagy suhanással ereszkedett le a házak közé, aztán, mintha láthatatlan vadászcsapat kergetné, merész ívben csapott a hegy felé, hogy pár perc múlva megint a tornyot károgja körül.
A keresztre egy vén bakvarjú ült, s torkaszakadtából kiabálta: „Kárr, kárr, kárr!”
Szemben vele, a banképület villámhárítóján mint sötét gubanc billegett egy csóka, s felelt: „Csok, csok, csok!”
A ködtől csepegő fákon verebek kuncorogtak, majd hevesen csaptak le a friss lótrágyára, s csipogtak és lökdösték egymást. A diákok csapatosan sétáltak, vágtattak a leeresztett hajú leánykák után, és életük nyers, fakadó mámorát illatozták a világba.
Az asszony pedig ott állt a kapubolt alatt, s vékony teste megremegett a széltől. Kendőjét összehúzta derekán, s fejét bal válla fölé hajtotta, mint az esőtől földre vert fecske. Bánat kendőzte arcát fehérre, szépen, ahogy a dámák rizsporral szokták halványra színezni magukat, s kétoldalt finoman, alig sejthetően, mint titkos művész, kent fel rá a láz egy parányi pírt, szemei alá sötét vonalat húzott és tüzet csepegtetett beléjük, hogy rejtélyes legyen a pillantása és bódító, mint azoké a selymes hölgyeké, kik tüneményesen hordozzák hideg testüket világvárosi termeken át, és sötétes folyosókból úgy néznek vissza a sorfalba merevedő férfiakra, hogy mindenkinek egyszerre áll vacogás a gerincébe.
A lámpagyújtogató piszkos condrában, mérgesen járt lámpától lámpáig, s ahányszor felgyújtotta lángoló kanócos botját, annyiszor átkozta a kegyetlen sorsot, mely a világosságcsinálást mérte rá holtig tartó kárhozatul.
A gázlámpa sárga fényében kis pihék csillantak meg, s a csöndesedő szélben puhán, nesztelenül libbentek tova, besurrantak a kapu alá, rászálltak az asszony fekete hajára, és egy pillanatig csillogtak rajta, mint egy korona gyémántjai, aztán elolvadtak, s homlokára vékonyka, hideg patakot eresztettek.
Egy leány ment a gyalogjárón, ég felé fordította arcát, s lelkendezve mondta:
– Hó, hó, hó!
Ibolyaillatot hagyott maga után, s ragyogó szemmel nézett a mellette menő férfira.
Az asszony kilépett a kapu alól, és felsóhajtott:
– Ó, istenem, esik a hó!
Körülnézett, aztán két kisgyermekhez ment, igazgatta ruhácskájukat, kézen fogta és a kapu alá akarta őket vonni.
De szemben felgyúltak a fűszeresbolt lámpái, a kirakatot világosság öntötte el, a gyermekek odanéztek és nem akartak menni.
Cukorsüvegek hava látszott ki a fekete papírból, mellettük, mint fehér téglával megrakott kocsik, nehezedtek a kockacukros dobozok, és kis skatulyákban mindenféle finom, sokszínű csemegék bujkáltak tarka papírok között.
És, csudára, egy kis házikó volt középen, benne gyertyák égtek, tehenek feküdtek, pásztorok állottak, s a jászolban rózsaszínű ragyogásban mosolygott Jézuska, és két angyal terjesztette föléje szárnyait.
És a házikó fedelén, mint kupola, gömbölyödött egy kávésdoboz, s narancsok égtek körötte, végig a tetőn, oly üdén, oly elevenen, hogy szinte érezni lehetett szagukat az üvegen át.
És a kirakat mélyében porcelánbabák meresztették kék szemüket a kardos katonákra, kik mereven sorakoztak a vezér mögött. Egy szürke ló s a fehér medve között sárga kutyácska hajtotta nyakát egy számológépre, s egy kis dobon a piros nyulacska állott ugrásra készen. És ragyogott minden, mint az álom, s vonzotta magához a gyermekeket, kik bűbájtól dermedten, moccanás nélkül bámultak az üveg mögé.
Anyjuk visszament a kapu alá, s nézte ő is a szemben levő kirakatot, s előtte a kisfiút s csöpp leánykát, amint előrehajolva állottak, és sötét kabátkájukra fehér foltot pillézett a hó.
Emberek gyűltek össze, mind többen és többen jöttek, kik a postát várták. Némelyek beálltak a boltozat alá, s ott topogtak le és fel, szipogtak, krákogtak és beszélgettek.
– Hát maga megint itt van? – szólította meg az asszonyt egy testes nő.
– Várok, szomszédasszony, várok, talán jön valami – felelte, de hangjában bizonytalanság kongott.
– Elég bolond, lelkem! Az urától ugyan hiába vár! Az jól éli világát. Mit gondol, fiam? Egy olyan nagyvárosban sok cégér fehérnép cafrangol. Itt van, olvassa, mit ír a férjem. Itt van né!
Gyűrött levelet rántott ki blúzából, keresgélt benne, aztán olvasta:
– Sándor egy veressel van, vele lakik, öltözteti, mint egy grófnét. Kutya egy legény ez a Sándor…
Na, mit vár tőle? Gombház, ha leszakad, lesz más! Egy olyan fehérnép, mint maga?! Nézzen oda!
Megfogta a karját, s fejét a túlsó oldal felé fordította. A fűszeresbolt mellett péküzlet volt, szép, csillogó fehér hely. A nagy üvegtábla mögött hatalmas testű férfi állott, szépen öltözve, vaskos hasán aranylánccal. Az üzletben sürögtek-forogtak a vevők, segédek és inasok ugráltak ide-oda, a pénztárnál enyhe mosollyal ült a pékné. Nagy, szőke kontyát finoman szitálta tele a liszt, néha idegesen szólt férjének, de az meg se fordult, hanem merőn nézett a posta kapuja felé.
– Nézze! Látja? Majd kiguvad a szeme, úgy bámul!
S a dús keblű asszonyság úgy tüzelte magát, mintha csak neki szólna ez a nézés, kiállott a járó szélére, odahúzta a didergő asszonykát, és kinyújtott karjával mutatott a pék felé.
– Ez kéne magának! Mit töri magát? Hát mit tud maga? Egy napig dolgozik, egy hétig fekszik utána, aztán egy szép napon elpatkol, s itt maradnak a gyermekei pusztán.
A gyermekek a kirakat előtt csak nézték-nézték a karácsonyi álmot. Anyjuk átkiáltott nekik:
– Jertek, szívem, jertek ide!
A fiúcska visszakiáltott:
– Mindjárt, anyukám!
Aztán átkarolta a leányka vállát, összebújtak, s egy gyönyörűséges babán csudálkoztak.
A postakocsi döcögve érkezett meg, s nyekkenve állott a kapu elé. Mint vén, kopott primadonna, fakózöld deszkáival rejtélyesen vigyorgott a várakozó emberekre, kiknek hosszú éveken át hordott örömöt, bánatot, bús közönyt és felcsillanó érdeklődést.
Csomagokat, leveleszsákokat hordtak be a postások és sietve kezdtek dolgozni. Nemsokára jött a levélhordó, meglátta az asszonyt, s szánakozó zavarral, mintha bocsánatot kérne, mondta neki:
– Semmi!
A reménység fájón csuklott össze az asszony szegény szívében, és szeme égőn nézett az égre, s majd megfulladt a forró szorulástól, mely megmarkolta torkát, és gonoszul lemászott a mellébe, hogy hallotta, mint nyöszörög fel tüdeje, s kínosan, vékonyan sípol egyet, aztán felküldi ezt a hangot, s átfogja vele gégéjét, hogy ott megtorpanjon, s gyötrelmes köhögéssel rázza össze finom testét.
A szomszédasszony védőleg fogta át, s erős testéhez szorította, átment vele a gyermekekhez s küldte haza őket.
– Menjen már, szívem, menjen! Megfagynak az utcán. Aztán higgyen nekem, nem érdemes, hogy halálra törje magát. Látja azt a szép, derék embert? Az a lelkét kitenné magáért, hiszen tudja, hogy leánykorában is majd megveszett, úgy járt maga után.
Odahajolt az asszonyka füléhez, és súgva, hevesen ostromolta:
– Nézze, még mindig ott van – s a pékre mutatott –, csak egy szót szóljon, lelkem, jöhet-e magához? Jön az futva! Maga meg boldog lesz, lesz mindenük a gyermekeknek! Na, mit mondjak neki?
A másik megfogta a gyermekek kezét, s indult. A leányka szepegett:
– Édes anyukám, mit hoz a Jézuska? Beszélj, édes, az angyallal! Hozzon egy babát!
Odavonta anyját a kirakathoz, s mutatta neki:
– Azt ni, azt a kék ruhást! Ó be szép!
Az asszony lehajolt a gyermekhez, s megcsókolta az arcát.
– Beszélek, drága, beszélek az angyallal – hátha hoz nektek is valamit.
Aztán megindultak.
A szomszédasszony utánaszólt:
– No, mit mondjak?
Félve, kérlelve, nehogy megharagudjék a másik, azt felelte:
– Ne mondjon semmit, nem tudom, nem tudom, ne mondjon semmit!
A kövér asszony mérgesen morogta:
– Bolond maga, lelkem.
Aztán bement a péküzletbe, s kenyeret vásárolt. A pék hozzásietett, kiszolgálta, és kérdően nézett rá. Az asszony lehajtotta fejét, s alig mozgó ajakkal mondta:
– Nem akar.
A másik hazafelé tartott a két gyermekkel, és maga sem tudta, hogy mit akar és mit nem, és mindent elfelejtett volna, ha a két gyermek, mint két fájó és édes, eleven seb, nem sajog a szívén. Vitte a két oldalán, s szerette volna feltartani őket az égre és sikoltani:
– Nézd Isten, te jó Isten! Mit csináljak ezzel a két semmiséggel?
Sok ablakból fényes pászmában ömlött ki a lámpafény, s benn a szobákban karácsonyi készülődésben tettek-vettek az emberek. Szerette volna egy ilyen tiszta, meleg helyre odavarázsolni a gyermekeket, s kívülről nézni, hogy játszanak a puha szőnyegen, szép ruhákban, tisztán és illatosan. Nézni, nézni őket, s megsemmisülni, belefagyni a hideg téli éjszakába azzal a gondolattal, hogy a kicsikéknek mindig ilyen jó lesz.
De menni kellett hazafelé. Szél rohant végig az utcán, csapkodta a kapukat, s olykor friss kalácsszaggal árasztotta el a levegőt.
Hideg szoba várta őket, de a gyermekek örömmel rázták le magukról a havat, ledobálták a kopott kabátkájukat, összebújtak egy sarokban, s abban a pillanatban köréjük népesedett a sok játék, amit végignéztek.
– Ó be szép! Az a kis baba!
– Hát a lovacska, hát a katonák?!
– És Jézuska a jászolban!
– Nekünk is hoz az angyal!
Kérdeztek és feleltek, és a képzelet, mint színes madár, mely először száll ki a fészekből, s nem tud betelni a repülés gyönyörűségével, körülszálldosta őket, s megcsillogtatta előttük ezer színben ragyogó szárnyait.
Anyjuk lekuporodott a kis vaskemence elé, tüzet rakott, s egy lábasban tejet melegített, aztán három csuporkát teletöltött, leszelt három karéj kenyeret, s megvacsorázott a gyermekekkel.
Azok egy darabig beszélgettek, játszadoztak, aztán nagyokat pislogtak, s mikor az álom ránehezedett pillájukra, anyjuk lefektette őket az egyik ágyba, egyiket lábtól, másikat fejtől, s rájuk terítette a paplant.
A kisfiú még felült, összetette kezeit, anyjához simult, ki az ágy szélén ült, s motyogni kezdte:
– Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem, de a tied nyitva, Atyám, amíg alszom, vigyázz reám…
Nem fejezte be, leejtette fejét és elmerült a boldog álomba.
Az asszony megvetette a másik ágyat, leült az asztal mellé, s varrni kezdett.
Hallotta, mikor a toronyóra a tízet ütötte, először a negyedeket vékonyan, aztán tízet kongatott, s hangja mély búgással terült szét a város felett.
A pék az óraütésre felkelt az asztaltól, megcsókolta feleségét, s olyan érzése volt, mintha egy zsák finom, fehér liszthez ért volna a szája.
– Elmegyek egy kicsit a kávéházba — mondta az asszonynak, s indult is. Nagyon tele volt a feje a vékony asszonykával, s a kívánság, mely hosszú idő óta gyötörte, most úgy elöntötte, úgy feszült benne minden, mint a csordulásig érett szőlőszemben a must.
A vendéglőben kártyázni kezdett. Veszített, egymás után dobta maga elé az ezreseket, s dühvel mondta magában:
– Menjetek, pusztuljatok! Neki akartalak adni, nem kellett, menjetek a fenébe!
Éjfélkor már ezt sem bírta, otthagyta a társaságot, s kiment az utcára. Kigombolt felső kabáttal feszítette neki mellét a szélnek, s előrenyújtotta fejét, hogy arcát érje a hidegen csapdosó hó.
Az asszony ablaka elé ért. Még égett a lámpa, s kis világosságot vetett a járóra. Odalépett, s a függönynek egy parányi nyílásán benézett.
Az asszony a haját fonta éjszakára. A hosszú fekete zuhatag szikrázott leányos, hófehér vállán, s amint előrehajolt, ingéből kivillant két kicsiny emlőjének rózsaszín bimbója.
A férfi karját roppant erő lendítette fel, mely, mire a magasba ért, finom koccanásban adta ki tüzét az ablaküvegen.
Az asszony rémülten fújta el a lámpát. Ebben a pillanatban a fiúcska nyöszörögni kezdett. Ijedten ugrott a gyermekhez, s fejére tette kezét, az pedig mosolyogva motyogta:
– Anyukám, Jézuska azt mondta, hogy elhozza a lovat!
Megfordult és boldogan aludt tovább.
Az ablak megint megkoccant, és ahogy az asszony a szoba közepén állt és didergett, most már mind erősebb-erősebb lett a kopogás.
Reszketve lépett az ablakhoz, egy ujjnyira elhúzta a függönyt, kinézett, s megismerte a férfit, amint a hó fehér fényétől gyengén megvilágítva dűlt az ablakra.
És ekkor, mint vértanú az éhes oroszlán ketrece előtt, önkívületben szólt ki az ablakon:
– Jöjjön be!
Összeszorította fogát, s szívére küldte könnyeit, nehogy kicsorduljanak, míg elviharzik benne a férfi gerjedelme, s egy hang nélkül sikoltotta, hogy majd megőrült bele:
– Nem! Benned nem csalódhatnak a gyermekek! Édes Jézusom! Benned nem csalódhatnak!
Én nem engedlek, ó édes Jézusom, árvák oltalmazója, nyomorultak vigasztalója, nem engedlek! Meg kell maradnod a gyermekeimmel! Nem engedlek, nem engedlek!
A férfi egy ezrest tett az asztalra. Most már nemcsak kívánta, most már szerette ezt a szép, gyönge asszonyt, és karácsonyi örömet érzett, hogy jót tesz, hogy nyomorúságot törül el ebből a kis szobából. Nagyon jónak, boldognak érezte magát, megmámorosodott a jótett érzésétől – s még egy ezrest hagyott ott, gyöngéden búcsúzott és távozott.
Az ajtó nyikorgására a kisleány ijedten riadt fel:
– Anyukám! Anyukám! Jaj! Ki jár itt, Anyukám?!
Az asszony odalépett, megfogta a gyermek kezét, elpirult, és majd megszakadt a szíve, ahogy mondta:
– Aludj, édesem! Az angyal járt itt! Az angyal járt itt!
