A sípoló

V. jelenlétét csukott ablakkal sem lehetett megúszni. Naphosszat lézengett a sétányon, a betonóriások lábainál, és fújta szakadatlanul a nyakában hosszú zsinóron lógó kicsi játéksípot. Ha valakinek lett volna ideje és türelme figyelni a kerek arcú, köpcös fiút, láthatatlan futballmeccsek forgatagában találhatta volna magát. A lakók azonban igyekeztek nem venni tudomást róla. A környékbeli gyermekek is elkerülték, és az esti kutyasétáltatásra összeverődő felnőttcsapat sem örült a közeledésének. Nemcsak a sípja miatt, a mozdulatai is meggondolatlanul hevesek voltak. Sovány, barna asszony hívta szürkületkor vacsorázni. V. csak ilyenkor szólalt meg.

– Jövök, anyu – kiabálta vastag hangján, miközben a tömbházajtó felé trappolt. Ez a forgatókönyv játszódott le mindennap, időjárástól függetlenül, csak az elszántabb eső tartotta a lakásban a fiút. Egy alkalommal azonban valami megváltozott. V., aki korábban szemmel láthatóan nem vett tudomást a vele egykorúakról, éles sípolással próbált pár labdázó gyermekhez csatlakozni. Mindegyre nekik szaladt, minden erejével azon volt, hogy észrevétesse magát. A gyerekek nem sokáig tűrték az ostromot, visszalökték, sőt, egyikük meg is rúgta. Bakalódás lett a vége. Ekkor termett a sétányon az asszony, akit korábban csak esténként és csak a tömbház bejáratánál lehetett látni. 

– Tűnés haza! – sziszegte a sípolónak, és a fiú kivörösödve engedelmeskedett. Azon az estén újra láttam a nőt. Egy padon ült, sovány ujjai közt cigaretta parázslott. 

– Megnyugodott a fia? – próbáltam beszélgetést kezdeményezni.

– Nem a fiam, az unokám. Csak anyunak szólít, és úgy is veszi, hogy én vagyok az anyja. Egyedül csak rám hallgat, senki másra.

– Ön neveli?

– Igen, hároméves korától. A lányom fiatalon ment férjhez, alig volt 18 éves. Mondtam neki eleget, hogy rossz vásárt csinál, de nem volt kivel beszélni. Aztán megszületett a fiúcska. Nehezen jött a világra, nagyrészt a lányom hibájából. Egy cseppet sem kímélte magát a várandósság hónapjaiban, az utolsó napon is, miután elment a magzatvíz, még ruhát mosott… A lényeg, hogy a gyerekkel már első perctől gondok voltak, és később sem fejlődött rendesen. Kétévesen még nem beszélt, és a járása is bizonytalan volt. A lányom és a vejem rengeteget veszekedett ebben az időszakban, és végül el is váltak… A lányom hetekig maga alatt volt, aztán egyszer csak vett egy nagy levegőt, és kijelentette, hogy új életet kezd. Nyár vége volt, és ő nem sokat teketóriázott, beiratkozott valami egyetemre Kolozsváron. Persze levelező tagozatra, így csak hétvégenként kellett elutaznia. Többnyire alkalmival járt, úgy gondolta, úgy pénzt és időt takarít meg. 

– Nem történt baj az utakon?

– A lányom szempontjából éppen ellenkezőleg, minden jóra fordult. De ha a fiúcskát nézzük, akkor másképp fest a dolog. Egy alkalommal egy német férfi vette fel a kisasszonyt az autójába, és a másfél órás úton úgy összebarátkoztak, hogy még a telefonszámukat is megadták egymásnak. Az illetőnek gyakran kellett üzleti ügyben Romániába utaznia, és mindig, amikor erre járt, felhívta a lányomat. Egyre sűrűbben találkozgattak, és végül a lányom egészen belehabarodott a férfiba. A gyerekéről, persze, nem szólt neki, csak amikor már komolyra fordult a dolog. A férfi arra kérte, hogy költözzön ki hozzá Németországba, de egyedül. És a lányom egy pillanatig sem gondolkozott… Hagyta a gyerekét, az egyetemet, és ment. Sokáig nem tudtam beletörődni, hogy ilyen könnyen le tud mondani a fiúcskáról, de végül el kellett fogadnom a helyzetet. A lányom azóta is ott él, gyereke is született a némettől, egy kislány. 

– A fiú apjával tartják a kapcsolatot?

– Most már neki is új családja van. Ritkán, inkább csak ünnepekkor keres fel bennünket. Nem is volt kérdés, hogy az unokám nálam marad. A lányom hetente, kéthetente felhív, kéri a gyereket a telefonhoz, de ő mindig inti, hogy nem akar beszélni vele. Amikor hazalátogatott, akkor sem vette igazán számba, és kizárólag a nevén szólította, ahogy én. De az unokám amúgy sem az a barátkozó típus. A születésnapjára kért tőlem egy sípot, a legszívesebben azt fújogatja egész nap, sosem unja meg. Ki tudja, miért leli annyira örömét benne.

– Iskolába jár a fiúcska?

– Igen, most már másodikos. Nehezen megy a tanulás, kínlódunk, de amíg lehet, nem hagyjuk abba. Egyébként nagyon jószívű, segítőkész gyerek. Mindig ott van mellettem, amikor takarítok vagy ruhát teregetek, és várja, hogy neki is adjak valami munkát.

Másnap zuhogott az eső, a sípkoncert is elmaradt. Pedig akkor az egyszer jólesett volna hallgatni a láthatatlanban játszott meccseken bíráskodó kisfiút.