Sikeren innen, sikeren túl

Nyár végi beszélgetés Sebestyén Aba rendezővel, a marosvásárhelyi Yorick Stúdió vezetőjével, a Tompa Miklós Társulat színészével, a Művészeti Egyetem docensével

 – Úgy hozzád szegődött a siker, mint talán eddig még soha. Te is így érzed?

 – Örülök, hogy így látszik, én is így élem meg. Nyilván megpróbálom ezt kellő alázattal és kellő józansággal feldolgozni. Talán ebben az is benne lehet, hogy a sok-sok éves intenzív munka, mindaz, amit rendezőileg, színészileg és nem utolsósorban tanári minőségemben próbáltam kiteljesíteni az elmúlt években, most kezd igazán beérni.

 – Még túl se vagy minden lehetséges díjazáson, hiszen a POSZT után, amely tényleg gazdagon hozott elismerést neked, a magyar színikritikusok díjkiosztásán is esélyes lehetsz, nem is egy kategóriában.

 – Igen, volt egy gyönyörű találkozásom a budapesti Radnóti Színházzal és színészeivel Székely Csaba drámája, a 10 kapcsán, és már akkor, a december 22-i bemutatón éreztük, hogy az előadás nagyon szerencsés csillagzat alatt született. A szakmai visszhang és a közönség visszajelzése is egyből olyan volt, hogy abból is érzékelhettük, tényleg valami különleges jött létre. Amikor a produkciót beválogatták a pécsi országos színházi fesztiválra, reménykedtünk is, hogy valamelyik elismerés a miénk lehet, aztán a POSZT-on megkaptam a legjobb rendezés díját, és rendkívüli öröm meg hála van bennem. Rá egy hónapra is örülhettem, mert, mint minden évben, a Színikritikusok Céhe most is közzétette a kitüntetendő jelöltjei névsorát, és velünk is jó hírt közölt. Az eltelt évad előadásai alapján 22 színikritikus voksolt 15 kategóriában, és kategóriánként három név került a listára, amin mi is rajta vagyunk. Ez egy másfajta szűrő, mint a POSZT. Arra többnyire két felkért jeles személy válogatja ki az előadásokat az egész Kárpát-medencéből, majd a rendezvény zsűrije nevezi meg a győzteseket. Ez másképp működik, kimondottan szakmabeliek értékelései és szavazatai alapján dől el, hogy a lezárult évad, jelen esetben a 2018-2019-es idény teljesítményei közül melyek a legjobbak, a kitüntetésre a legméltóbbak. Ennek alapján is ott vagyunk az élen, aminek igazán örülhetek. A Radnóti Színház a legjobb előadás, a legjobb rendezés, a legjobb szöveg, a legjobb zene és a legjobb női mellékszereplő díjra kapott jelölést, vagyis öt kategóriában pályázhatunk a kitüntetésre. Szeptember 22-én a budapesti Katona József Színházban rendezik meg a 

díjátadó gálát, én is ott leszek, és nyilván izgulunk kollégáinkkal együtt.

 – A médiából érzékelhető, hogy az előadás nagy hatással van a közönségre is.

 – Magam is tapasztaltam ismerősök és ismeretlenek visszajelzéseiből. Rengetegen írtak nekem a Facebookon, e-maileket is bőven kaptam, köszönték az előadást. Mi, színházcsinálók szoktuk mondogatni, hogy akkor igazán teljes az öröm, ha az előadás a közönségnek és a szakmának egyaránt elnyeri a tetszését. Ez a siker most olyannak látszik.

 – Sajnos az itteni közönségnek egyelőre kicsi az esélye, hogy láthassa az előadást. Ha fel is utazik valaki Budapestre, aligha tud jegyhez jutni, akkora az érdeklődés a 10 iránt. Nem jön el a Radnóti Színház társulata Marosvásárhelyre a produkcióval, amelynek nemcsak a rendezője idevaló, de a többi fontos létrehozója is?

 – A Forgatag szervezőcsapatában már a kezdetektől én is aktív szerepet vállaltam, ami a színházi programok összeállítását illeti, és meg is hívtuk az előadást az idei rendezvényünkre, de a szereplők, lévén sokat foglalkoztatott művészek, ebben az időszakban többnyire foglaltak, többen közülük filmeznek, más feladatoknak tesznek eleget. A jövő évi Forgatagra viszont, vagy talán még korábban, feltétlenül számítunk a 10 című produkcióra.

 – Amikor kézhez kaptad a darabot, már beleláttad ezt a nagy sikert?

 – Különleges anyagról van szó, hiszen dramaturgiailag is kivételes munka a Székely Csabáé. A tízparancsolat a kiindulás. Tíz ember tíz külön története, és ezek a történetszálak csodálatos módon valamiképpen találkoznak. És a meglepetés erejével hatnak a végéig. Nagy kihívás volt úgy megszólaltatni, úgy színpadra vinni, helyenként elemelni, hogy a szent és a profán ütköztetéséből szívre, lélekre, elmére egyaránt zsigerien ható előadás váljon belőle. Ebben voltak nagy segítségemre alkotótársaim, Cári Tibor zeneszerző, aki gyönyörű kórusműveket komponált a tíz szereplő számára, ugyanígy Bartha József díszlettervező, aki olyan díszletajánlatot tett, ami egyszerre provokáló, és inspiráló volt számomra és Bianca Imelda Jeremias jelmeztervező is. Bartha József és Bianca Imelda Jeremias tanárkollégáim a látványtervező szakon itt a Művészeti Egyetemen, ahol beszélgetünk, Székely Csaba is tanít az egyetemen, ez külön említést érdemel, elvégre egy kicsit erdélyi sikernek is tekinthető. És nem véletlenül vittem ezt az erdélyi csapatot magammal. Hogy eleve ott volt-e benne a siker lehetősége? Talán igen... objektíven nézve sok minden adott volt a sikerhez. Az ember viszont nem feltétlenül azért csinál színházat, mert nagy sikert szeretne, hanem azért, hogy valami aktuális problémahalmazt őszintén boncolgasson, ugyanakkor, új színházi kifejezési formákkal is kísérletezve, érvényes, hosszú távon működő, a nézőt lelkileg mélyen érintő, a szívéhez is szóló előadást hozzon létre. Ez az igény nem hiányozhat, de még nagyon sok körülmény is hozzá kell járuljon a sikerhez. Az is meghatározó, hogy egy fantasztikus színészi gárdával dolgozhattam. Határtalan bizalommal voltak irántam, és ez oda-vissza működött mindvégig. 

 – A győztes csapat erdélyiségét általában az előadás méltatói is kiemelték. Hogy látod, mennyiben gazdagítják a határon túliak az összmagyar színházművészetet?

 – Igazából én nem tennék különbséget. Úgy, ahogy van egyetemes magyar irodalom, ugyanúgy jó esetben beszélhetünk egyetemes magyar színházművészetről. Ezen belül pedig természetesen jó és rossz színházról. A színházi gondolkodásban, problémamegközelítésben nyilván vannak különbségek. Egy kisebbségi létben való szocializálódásból fakadóan, ahol akarva-akaratlan mindenféle többségi hatás is ér, bizonyos helyzetekben, bizonyos dolgokkal kapcsolatosan kissé másképpen fogalmazunk. Ezt nem csak itthon tapasztaltam. Mostanában már másodízben volt szerencsém dolgozni Szabadkán, a Vajdaságban, és azt tapasztaltam, hogy ők is különböznek valamennyire a színházi megnyilvánulásaikban. Másképp gondolkodnak, fogalmaznak, éppen amiatt, hogy évtizedeken át másféle közegben éltek, dolgoztak, mint az anyaországiak. Lényegi dolgokban azonban nem látok különbséget, már csak azért sem kellene ilyesmivel találkoznunk, mert mindig a legmagasabb mérce kell hogy meghatározza itt is, amott is a munkánkat.

 – Te is hangsúlyoztad az összehangolt csapatmunka fontosságát. Ezt a fogalmat főleg a sportnyelvben szokták használni. Ennél maradva, a te gyakorlatodban is érvényes a mondás, hogy győztes csapaton nem változtatunk? Dolgoztok még ebben a felállásban?

 – Természetesen. Már sokan emlegetik színházi berkekben az „erdélyi triászt”. Vannak konkrét terveink a folytatásra.

 – És önmagadra vonatkoztatva milyen folytatásra számítsz? Úgy tűnik, hogy az utóbbi időben a rendezői éned kerekedett felül.

 – Így van, ez tény. Eléggé keveset játszottam az utóbbi időben. Valahogy nem találtak rám a szerepek, de hiszem, hogy lesz másképp is. Bevallom, nagyon hiányzik nekem a színpadi játék, a színészi munka. A rendezés más húrokat pendít meg az emberben. Újdonságként közölhetem, hogy a héten fogok bele egy új produkció rendezésébe. A Yorick Stúdió ősbemutatója lesz. Elise Wilk kortárs román drámaszerző Így tűntek el című darabját fogom színre vinni, Albert Mária fordította magyarra. Ebben szerepet is fogok játszani. Összeszedtem a bátorságom, és először a rendezői pályafutásom során kiosztottam magamat. Bízom benne, hogy ez így is tud működni. És remélem, hogy előbb-utóbb a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban is lesznek olyan szerepek, amelyek megtalálnak.

 – A színészi munkát, elhivatottságot különben nem csak a személyes érintettség kapcsán kezelheted kiemelt „ügyként”, a színházművészet elméletileg is felkészült, sokoldalú szakembereként is többször nyilatkoztál úgy, hogy a színházban a legfontosabb tényező a színész.

 – Igen, tényleg meggyőződésem, hogy a színész a legfontosabb a színházcsinálásban. Minden csak utána következik. Nagyon fontos, hogy milyen emberi és szakmai minőséget képvisel, hogy szólal meg általa a drámai szöveg, milyen jelenléttel és tartalommal van jelen egy térben, egy rendezői konstrukcióban. Természetesen nagyon fontos, hogy milyen díszletben, milyen hangulattal, milyen zenével, miféle hang- és fényhatásokkal van megtámasztva, de ő, a színész az, aki leginkább tud hatni a néző lelkére. Akkor is, ha egy teljesen üres színpadon áll, mozog, tesz valamit, vagy látszólag nem csinál semmit.

 – Persze nem csak a színészekre gondoltál, amikor tizenöt évvel ezelőtt létrehoztad a Yorick Stúdiót. A színház általában a maga összetettségében érdekelt, de ez az új intézmény, új keret a kísérletezésre teremtett tágabb lehetőséget. Az eltelt másfél évtized beváltotta ezeket a reményeidet?

 – Biztos sok szubjektivitás is vegyül az értékelésembe, noha igyekszem objektíven mérlegelni, de ki merem jelenteni, hogy érdemes volt ezt az utat végigjárni. Ezt nem csak az én utamra vonatkoztatom. Sok színész, díszlettervező, drámaíró, zeneszerző, koreográfus és más fiatal alkotó dolgozott a Yorick Stúdióban. Számosan közülük a pályájuk első lépéseit nálunk tették meg. Nevet is említsek? Akivel talán a legtöbbet dolgoztam, és most a budapesti Katona József Színház tagja, az Bányai Kelemen Barna, aki szintén számos díjat is tudhat a magáénak. Diákom volt, és gyakorlatilag velük, azzal a 2002–2006-os évfolyammal kezdtem építeni a Yorickot, az első előadásomat is velük csináltam. Nagyon sok fiatal alkotónak adott szárnybontogatási lehetőséget a színházunk. És ugyanez történik most is, hiszen az Elise Wilk darabjának előadásában is az alapszakot frissen végzett diákok, elsőéves mesterisek vannak benne. De hadd mondjam el most azt is, hogy vendégként egy régi marosvásárhelyi kedvenc, a színészként, énekes előadóművészként, filmszínészként jól ismert Szilágyi Enikő játssza a főszerepet. Évek óta Párizs, Brüsszel az otthona, a világ számos színpadán ad koncerteket, de elvállalta, hogy egy ideig velünk dolgozik, itt fog játszani. Remélem, hogy szeptember vége felé meg tudjuk tartani a bemutatót. Sok mindenen múlik, de optimista vagyok. Ehhez még azt is hozzá kell tennem, hogy az új évadunkban kiemelten foglalkoztat minket a kivándorlás, az emigráció kérdése. Elise Wilk elsősorban Brassóban és saját közvetlen környezetében, családja vonatkozásában tapasztalta meg a szászok eladását, tömeges elvándorlását és az ebből fakadó veszteségeket, traumákat, amiket a színműve is taglal. Szintén honi és egyéni tapasztalatok ihlették másik idei szerzőnőnk, az évek óta Berlinben élő Kincses Réka szövegét is, amit ugyancsak ebben a szezonban viszünk közönség elé. Továbbá, ami nagy öröm számomra, hogy az idén rendezni fogok a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatában is. 

George Feydeau – Hamvai Kornél A hülyéje című bohózatát fogom szilveszteri bemutatóként színre vinni. 

 – Hangsúlyoztad, hogy mindvégig kiemelt szerepet szántatok a fiatalságnak. Valójában meddig fiatal a színész, a rendező?

 – Igen, ez a kérdés természetes módon vetődhet fel, hiszen ebben az említett darabunkban is több generációt vonultat fel a szöveg és az előadás. A lélek nem öregszik. De addig fiatal valaki, amíg annak gondolja magát.

 – Te annak érzed magad?

 – Persze! Az ember nyilván tükörbe néz, és vág egy fintort, de menni kell tovább. Túl a tréfán, ha fiatal alkotóknak hirdetnek ilyen-olyan pályázatot, alkotói ösztöndíjat, a korhatár 35 év. Ez világos. Én már semmiképp se pályázhatok ilyesmire. De annak idején megtettem. Amikor az RMDSZ elindította a Communitas ösztöndíjpályázatot, az első generációban én voltam az egyik díjazott a színházi kategóriában, és az erre kapott összegből hoztam létre a Yorick Stúdiót. Pályakezdői díjat is kaptam, de azok az idők már kifutottak. Mindenki maga tudja, meddig fiatal.

 – Felkarolhatod viszont a fiatalságot, javasolhatsz tehetségeket különféle díjakra, és taníthatod is őket. Tudom, hogy az egyetemi oktatói feladataid is nagyon fontosak számodra.

 – Így van. Túl azon, hogy régóta vágytam a rendezésre, és már színészi pályám elején is biztattak a tanáraim, hogy próbálkozzam vele, a rendezői mivoltomhoz jelentősen hozzátartozik az egyetemen végzett, folyamatosan kíváncsi, újabb és újabb generációkra rácsodálkozó pedagógiai munka. De elmondhatom, hogy a rendezés pont akkor érkezett az életembe, amikor meg kellett érkeznie. 2002-től tanítok a Művészeti Egyetemen, és örömmel végzem ezt a munkát, most már nem csak színészképzéssel foglalkozom, néhány éve a rendezői szakot vezethetem.

 – Elégedett vagy az utánpótlással? Tehetségesek a fiatalok?

 – Igen. Talán a merítés lehetne nagyobb. Jelentkezhetnének jóval többen, hiszen minél többen próbálkoznak, annál izgalmasabb, annál nagyobb az esély, hogy a legjobbak kerülnek be. Az lenne az igazi, ha százával pályáznák meg a 12 helyet. De így sincs okunk panaszra, hiszen akik jönnek, azok mind kíváncsiak, motiváltak, elszántak, és dolgozni akarnak. Jó érzés tehetséges emberekkel dolgozni. Nyilván utólag is van egy természetes szűrő, van, akiről kiderül, hogy mégsem igazán alkalmas erre a pályára. Ez is benne van a pakliban.

 – Tudnak énekelni? Neked ezt a kérdést feltehetem, hiszen köztudott, hogy te az ének, a dal, a megzenésített versek elkötelezettje vagy, számos ilyen fellépéseddel szereztél örömöt a hallgatóságnak. A Kór-Társak vállalkozásotok szép visszhangnak örvendett. 

 – Nem lehet mindenki énekes, nem lehet mindenkinek nagyszerű énekhangja, de fontos, hogy a színésznek jó hallása legyen. Jó fül kell a prózamondáshoz is, az együttes játék harmóniáját is meg kell teremteni. Ami engem illet, én ezen az úton is igyekeztem fejleszteni magam, és továbbra is előre szeretnék lépni az éneklés terén. Büszke vagyok arra, hogy ezt a sok szempontból egyedi Kór-Társak projektet Cári Tibivel létrehoztuk. Ez egyszerre színházi, egyszerre koncert jellegű. Csapatmunka eredménye, és az idén is lesz folytatása. Sajnálom, hogy nem kerültünk be az idei Forgatag programjába, annak ellenére, hogy a tavaly nagyszerű fogadtatása volt a koncertnek, és nagyon sokan várták a folytatást... de ez van. Anyagi és helyszíni problémák is felmerültek..., de mi megyünk tovább a saját utunkon. Legközelebb Budapesten lépünk fel szeptember 21-én a Színházak éjszakája rendezvény keretében a Radnóti Színházban. A szokásosnál kisebb felállásban. Egy húsztagú zenekart túl költséges lenne kivinni. A nagy csapat nagy anyagi vonzatot feltételez, ez megnehezíti a szerepléseinket. De szűkebb kerettel is jól működik a Kór-Társak koncertelőadás. 22-én a már említett díjkiosztó gálán veszek részt. És szeptember 23-án az új évadban először lehet újra látni a 10-et. Bizonyára telt ház lesz.

 – Telt házas előadásokra mindig szükség lesz. A koncertek kapcsán szóba hoztad az anyagiakat is. Félted a színházakat?

 – Természetesen, hiszen közvetlenül én is érintett vagyok. A színházak méltatlan helyzetbe kerültek a költségvetés-szűkítések miatt. Ilyen körülmények között nem kényelmes dolog vezetőnek lenni. Amikor egy évadot eltervezel, alkotókkal, rendezőkkel, tervezőkkel betervezel egy idényt, és utolsó pillanatban azt kell mondanod, hogy pénzhiány miatt mégsem áll össze, az nagyon nem jó szituáció. De talán az ilyen helyzetet is kihívásként kell kezelni, és ezen belül keresni a kreatív megoldásokat.

 – Megőrzi esélyeit a Yorick? 

 – Igen. Eddig sem volt könnyű, de bizakodó vagyok. Minőséget kell letenni az asztalra, a pályázatok mögött valós tartalom legyen, ez talán az egyetlen garancia a fennmaradásra. Bízom abban, hogy ezután is érvényes és hiteles előadásokat tudunk színpadra vinni, ez adhat további anyagi forrásokra hitelt nekünk.

 – Akkor hát sok sikert az új évadra, kívánom, hogy ezt az enyhén bizakodó hangulatot sikerüljön megőrizned a továbbiakban is!

 – Úgy legyen.