Sigmond István 75 éves
2011-09-09 14:35:36
- Bölöni Domokos
Sigmond számára a világ démoni felét részben a háborús öldöklések, a hatalmi erőszak tényei töltik ki. Külön említenem kell vissza-visszatérő toposzát: a szexuális erőszakot, amelyben az ártatlan tisztaság elpusztítását univerzális bűnként jeleníti meg, csillapíthatatlan fájdalommal.
Sigmond számára a világ démoni felét részben a háborús öldöklések, a hatalmi erőszak tényei töltik ki. Külön említenem kell vissza-visszatérő toposzát: a szexuális erőszakot, amelyben az ártatlan tisztaság elpusztítását univerzális bűnként jeleníti meg, csillapíthatatlan fájdalommal. A világ démoni feléhez tartozik az a fajta pokol is, amelyet az emberi kapcsolatokban jelen lévő könyörtelen önzés, hazugság, szeretetlenség okoz. Démoni bennünk, magunkban is bőven van: alantas nemiség, bosszúvágy, alattomosság. De a harag, amelyet az elhibázott teremtés, a démoni erők befolyásának kitett emberi lét miatt érzett, a Teremtő közönyének, a teremtmény halálra teremtettségének döbbenetében éri el tetőfokát. (Akadémiai beszélgetések. Sigmond István bemutatása. Ács Margit köszöntője, 2006. szeptember 7.) * Sigmond István (Torda, 1936. július 31.) nehéz életű író. Olyanféle „rögös út” áll mögötte, amelyen több a rög, mint az út. Pártában maradt leányzó, aki virágkorában, de még virága hullását elérve is hiába várja epedve a kérőket. Ritkán vet rá szemet egy-egy érdeklődő. S csak amikor már nagyszülőkorába ér – férfiként: lassan az őszülő halánték idejét is elhagyja –, akkor szinte váratlanul kopogtatnak egyre nagyobb számban hódolói, olvasói, akik egyre nagyobbra becsülik. Sorsának gunyoros, keserű fintora ez, mint például most is: elismerés, ünneplés akkor, amikor már a siker eredendő édessége helyett mindez megkeseredik. Szájíze fanyar. Nem valószínű, hogy vigasztalja a tudat: ez a fajta befogadás, az efféle kanyar és önellentmondás voltaképpen mindenkori művészpályák közhelye. […] Bogdán László emlékeztet arra, hogy a Varjúszerenád főszereplőnője, miközben a kalapos fiát untalan maga elé képzeli, „angyalarcú” lesz. Mintegy anticipálva az Angyalfalva fiúhősét. S Bogdán az, aki írása címéül választja a meggyötört lány egy szárnyaló, áhítatot és reményt sugárzó mondatát: „Magammal viszem a végtelent is és a dallamot”. S különös módon ezek a központi alakok (Sigmond legtöbb munkájának figuráihoz hasonlóan) éretlenek, fogyatékosak, nehézfelfogásúak, sőt: kolontosak, ügyefogyottak, féleszűek, netán tökkelütöttek. Ugyanakkor – nézetem szerint éppen ezért! – szívesen bízza rájuk az elbeszélést, méghozzá sokszor belső monológ formájában. Hozzájuk-belőlük formálja meg a valóban nehezen követhető, de annál többet rejtő, egyben annál többet eláruló „elbeszélésmódjukhoz”, amely úgy a „sajátjuk”, mint az íróé. Sigmondnak olyanféle szüksége van rájuk, mint Dosztojevszkijnek a Félkegyelműre. (Széles Klára: Egy különös író különös pályája. Sigmond István születésnapjára, Helikon, 2011. augusztus 10.)
