2019. június 26., szerda

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Köpecziné magára kapta a pongyolát, és a kapuhoz sietett. Álmos szeme nagyon hunyorított, nehezére esett felébredni. Kelletlenül indult ki a házból, a kapucsengő korán riasztotta. Hűvös reggel volt. Hétágra sütött a nap, de a csípős hajnali szellő jelezte a korai őszt.

– Jó reggelt, Irénke! – dörmögte egy hang.

– Isten hozott, sógor! Hát te hogy kerülsz ide? 

Lőrinc volt, a férje testvére.

– Gondoltam, átlépek, hogy szóljak: unoka született! Majd jöhettek tejfakasztó bulira.

– Szent Habakuk, hát ez tényleg meglepetés!

– De képzeld, nem csak egy van!

– Hát ugyanbiza mennyi?

– Nem fogod elhinni: egyszerre három!

Irénke erre úgy kiakadt, mint a csámpás sezlonyrugó. Ilyet eddig ő nem is hallott. Emberemlékezet óta nem született hármas ikre senkinek a környéken. Mostanában pedig elég sokat ücsörgött a fészbukon, de még így is nehéz volt leráznia a port a digitális szandáljáról. Idő kellett, hogy megeméssze, nem tudta egykönnyen helyretenni a hírt.

– Gyere be egy kávéra, sógor!

– Hagyjad, mennem kell, mert sok a dolog. 

A férfi biccentett, majd elviharzott a felszegi járda peremén. Lépteit hamar elnyelte az utca csendje.

Irénke visszazárta a kaput, kivette a friss újságot a postaládából, belepillantott, majd fél szemmel a kutyára sandított, van-e víz előtte. Aztán sietve beosont a házba. A gyermekek még aludtak. Férje későn ért haza, éjszakai műszakban dolgozott a helyi pékségben.

Sógoréknál gyermek született, hát ez csuda. Még ha azt is belevesszük, hogy évek óta nem lehetett gyerekük a fiataloknak. Járták az orvosokat, kezelést kezelésre halmozva, minden pénzüket ráköltötték. Semmi eredmény. Már az a pletyka járta, hogy biztosan valami rejtett betegsége van valamelyiküknek. De hát manapság egyáltalán ki mondható egészségesnek? Vagy, ha valaki nem egészséges, az már egyenesen beteg? Nem éppen az a normális? Mert tisztán, sterilen egészséges, tökéletes ember nincs a világon. Valahogy, így vagy úgy, mindannyian betegek vagyunk. Valami mindenkinek fáj. Vagy örököltük, vagy gyengeség, a kor is hozza, az idegeink, a szívünk. Nem vagyunk egyformán sem jók, sem rosszak. És különben is, gyermektelenül is van élet a halál előtt… Ha az ember értelmesen él, boldog és beteljesedik így is… A gyermek még nem minden – tűnődött az asszony. De azért mégiscsak. A hármas ikrek hirtelen elindították benne az agymunkát. Egyből felébredt. Eszébe jutott az ő három „kisfia” is, akik már „nagy” legényekké cseperedtek, s hálát adott az Istennek, hogy minden baj ellenére értelmet adtak életének.

Úgy néztek ki, mint az orgonasípok, de azért az ő nevelésük sem volt egyszerű. Betegség, nélkülözés őket sem kerülte el. A legkisebbel hetente járt a kórházba, mert állandóan kékült meg, lett rosszul. Az orvos annyival bizatta: vagy kinövi, vagy sem. A középső egy téli szánkózás közben akkorát bucskázott, hogy három napig imádkoztak az ágya mellett, amíg aztán felnyitotta a szemét. A legnagyobbnak meg a szemével voltak problémák már csecsemőkorában, s akármilyen szemüveget rendeltek neki, azóta sem lát vele tökéletesen. Az anyjuknak sem volt elég a háztartás, az anyai gondok, a kapun kívül is dolgozni kellett, férje mellett, hogy rendesen felnevelhessék őket. Most így ötvenévesen úgy érezte: nagyon elhasználta őt az élet. Minden porcikája elfáradt. Azt is mondta komasszonyának: délelőtt betöltöttem az ötvenet, délután már mindenem fájt.

Vizet tett oda a kávéhoz, majd asztalt terített, és kinyitotta az ablakot, hogy jöjjön a friss levegő.

Lassan a család többi tagjai is előkerültek. Mikor a mosdóval végeztek, odakucorodtak az asztalhoz, erősen csiklandozta már orrukat a friss rántotta illata. Bőséges reggeli volt, jóízűen falatoztak, a férj is horkantott egyet a félig nyitott hálószobában, amikor Köpe-cziné bejelentette:

– Képzeljétek, Jancsiéknak hármas ikreik születtek!

– Juhhéé! – csapta a villát a tányérhoz Gergő, a középső fiú. – Anyuu, tudod mit? Van egy ötletem!

– Micsoda, Gergő?

– Legyünk mi hárman a keresztszülők! Ilyen keresztapát úgysem kapnak, mint mi!

– Aztán ajándékra gondoltatok-e?

– Hát persze! Apu friss kenyerét átvisszük! – mondja kapásból Gergő.

– Játszani meg játszunk velük mi! Nem kell egyéb, műanyag játék – tette hozzá higgadtan Tamáska.

– Én készítek egy szelfit, s felteszem a fészbukra! Akkor lesz csak igazán sok keresztszülő! – szólalt meg Ferkó, a nagyobbik. 

– Mit szóltok? Nyissunk egy számlaszámot az ikreknek. Ez lesz a közös lopó. Aki lájkolni akarja, tegyen bele a javukra száz lejt, s akkor lájkolhat...

– Na még az hiányzik – intette le őket az anyjuk, miközben a morzsát szedegette le az abroszról. – Inkább legyetek igazi testvérek. Nem szeretem, ha folyton a számítógépen lógtok, s minden hülyeséggel teletömitek a fejeteket. Ha csak a kirakatban ültök, nemcsak megcsodálnak, de le is köpnek, és meg is aláznak. Jobb, ha nem estek át a vak komondoron, ellenkező esetben úgy jártok, mint a ventilátor, ami belém zúgott. Egész nap csapta nekem a szelet.

– Anyuu, hogy mondhatsz ilyet? – meredt anyjára kikerekedett szemmel Gergő.

– Te csak hallgass – nyugtatta meg Gergőt Tamáska. – A múltkor is kérdezte anyu, mit nézed annyit azokat a meztelen képes filmeket, s te meg úgy vágtad ki magad, hogy nem néztem, csak egyik szememmel megreckíroztam…

– Csak azért szóltam – nyugtatta le őket az asszony –, hogy elvegyem a kedveteket ettől a fészbukos nyavalyától. Fel kellene nőni végre. Keresztszülőnek lenni komoly dolog. Ez a világhálós szörfözés meg tiszta időpocsékolás. Csúnyább egy ragályos betegségnél. Minden rossz onnan ömlik rátok. Leszoktat az önálló gondolkodásról, a könyvolvasásról, a friss levegőről, nem lesz időtök egymásra, s emellett még egy csomó veszélynek is ki vagytok téve. Helyette álljatok neki, készítsetek a saját kezetekkel három egyforma ajándékot. Elvégre keresztapák lesztek.

Több sem kellett a fiúknak. Hamar kieszelték, mi a teendő. Amúgy jót tett nekik a városszéli kertes ház, az udvar. Nagyszüleik birtokán is nyaranta sokat voltak természetközelben. Szerették a háziállatokat, kedvelték a kétkezi munkát. Játéknak fogták fel, s örömük telt benne. Szívességnek beállított ötletüket apjuk is felkarolta. Így nem volt nehéz kikunyerálni: vegyen a piacon három malacot, ők felnevelik. Fél évig kúrálják, hadd legyen rajtuk harapnivaló.

Kedvet is kaptak hozzá. Egyikük, a nagyobbik aljazta, a középső a moslékot keverte, a kicsi meg tejet öntött bele. A malackák szemlátomást jól fejlődtek. Húsvét táján már jókora süldőcskék gombolyodtak a pajtában. Nőtt bennük a pénz. Lassacskán már ígéretes ajándékként is szóba jöhettek.

Elérkezett a keresztelés napja. A gyerekek már ott toporogtak a pajta körül. Apjuk azon töprengett, hogy lehet ezt komolyan végigcsinálni, nehogy egy gesztussal, egy tekintettel elárulja magát a komának. Idegességében már a verejték is úgy futkosott a hátán, mint pók a falon. Nagy volt az izgalom: ki mondja a verset, hogyan csomagolják az ajándékot. Malacot mégsem lehet táskába tenni, de elrejteni sem nagyon. Úgy egyeztek, hónuk alá szorítva, enyhén ölbe véve viszik, mint a kicsi babát. A szülők meg a radinás kosarat rakják tele élelemmel, kaláccsal, pálinkával.

Egy autó fékezett a járda mellett. A sofőr lehúzta az ablakot, és érdeklődött: mondja bácsi, ha itt a Küküllő mentén gyalog elindulok, ebbe az irányba hova érek?

– Háát, ha bírja a lába a menést, felőlem akár a Dunáig is. Isten áldja meg!

No, ezt jól megmondtad, vetette oda a felesége, miközben szaporán lépegettek a sógorék felé.

Az ikrek házához érve előreengedték édesanyjukat, majd felsorakoztak, és ünnepélyesen, mint valami küldöttség, bevonultak. Az apa csukta a kaput.

Amikor meglátták a három legénykét, hónuk alatt a malacokkal, sógorék egyik ámulatból a másikba estek. A rendes keresztszülők dettó. Nem tudták mire vélni a szokatlan jelenetet. A röfik nyakán egy-egy masni lógott, benne cédula, amelyen egy név szerepelt.

A három keresztapa: Ferkó, Gergő és Tamás.

Lőrinc sógor nem állta meg kérdés nélkül: – Mi ez, komám?

Az apa rövid volt:

– Keresztmalac.

A döbbent csendet a kicsi Tamáska törte meg, aki annyit mondott nagy ájtatosan:

 – Kereszttata, ha karácsonykor levágjátok, a malackánk egy életre elintézte magát.

Benn a gyerekszobában egymás után sírtak fel az ikrek.

Siklódy Ferenc illusztrációja