2024. july 4., Thursday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Március 23-án este mutatták be a budapesti Nemzeti Színházban a Nemzeti Színház és a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház közös produkciójaként Székely Csaba Bányavirág című drámáját, amelyet a marosvásárhelyi előadáshoz hasonlóan Sebestyén Aba rendezett.


Március 23-án este mutatták be a budapesti Nemzeti Színházban a Nemzeti Színház és a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház közös produkciójaként Székely Csaba Bányavirág című drámáját, amelyet a marosvásárhelyi előadáshoz hasonlóan Sebestyén Aba rendezett. A szereposztás parádés: Iván – László Zsolt, Csillag Mihály – Stohl András, Ilonka – Tompos Kátya, Illés – Szarvas József, Irma, a feleség – Söptei Andrea, a Furulyás Kerényi Róbert m.v., a rendező asszisztense Tüű Zsófia volt. Az előadást megelőző rendezői munkáról, a Yorick Stúdió további terveiről Sebestyén Aba színművésszel, rendezővel beszélgettünk.

– Hogyan fogadták azt a sajátosan erdélyi világot, a Székely Csaba-féle „hagyományőrzést” a magyarországi színészek és a közönség?

– Mindkét helyen meglepően jól fogadták. Január 28-án volt az első olvasópróba, március 23-án mutattuk be a Nemzetiben és április 12-én Dunaújvárosban. Mindenképpen megpróbáltam elrugaszkodni a tipikusan erdélyi elemektől. Szerettem volna minél inkább közép-európai történetet csinálni belőle. Székely Csaba szövege nagyon erős, humoros, kötődik az erdélyi élethez, de ugyanakkor nemcsak Erdélyről, hanem olyan aktuális szociális gondokról szól, mint a munkanélküliség, az alkoholizmus, a szétesett kapcsolatok. A szorongás, a magány sajnos sok helyen követeli a maga áldozatait, legyen az falusi vagy városi közeg. Ezt a szomorú kórképet próbáltuk felrajzolni, Csaba szövegének humorát és tragikomikusságát, groteszkségét megtartva, minél erősebben és mélyebben megszólaltatni. Bartha József új, izgalmas díszletet készített ehhez az előadáshoz.

– Mennyire adtál szabad kezet a színészeknek a jellemformálásban, mert aki itt él, talán jobban érti mindazt, ami a darabban történik, hiszen hozzánk közelebb áll ez a környezet.

– Én is tisztában voltam ezzel, de tapasztalt színészekkel dolgoztam, akiktől mégsem teljesen idegen az a világ, amelyben a dráma történik. Egyrészt színészi tapasztalatuknak köszönhetően sikerült megfelelőképpen ráhangolódni a darabra. Mindannyian nyitottan, kíváncsian próbáltak, és a próbák alatt egy pillanatig sem éreztem, hogy másként kezeltek volna, mint bármely más magyarországi rendezőt. Itthon is úgy szeretek dolgozni, hogy a játék, a játékosság és az ebből származó kreativitás legyen a vezérlő elv, ami a különböző helyzetek megoldásához segít a kulcsot megtalálni. Szerkezetileg és koncepcionálisan sok mindent megtartottunk az eredeti, marosvásárhelyi rendezésből, de több alkalommal csak felvázoltam, hogy miről szól a jelenet, és a színészek nagyon sok új ötlettel is gazdagították a budapesti előadást. Sok mindenben hasonló, de hangsúlyaiban és karakterfelfogásban talán másabb lett a végeredmény. Számomra az volt a fontos, hogy minden színész számára személyessé váljon a történet, valamilyen módon személyesen is köze legyen ahhoz a problémához, amit játszik. Az előadás nyilvánvalóan azért is lett más, mint a marosvásárhelyi, mert más karakterekre kellett felépíteni a játékot, hiszen a majdnem két méter magas, szikár termetű Ivánt játszó László Zsolt sok szempontból mást „hordoz” a színpadon, mint a zömökebb, izmosabb Viola Gábor és fordítva. S ugyanez a helyzet a többi szereplővel is.

– A színdarab végén van egy jelenet, a televízióban különböző erdélyi politikai hírek jelennek meg, amelyeket kommentálva Iván és Mihály által a közönségnek is üzen a szerző. Hogyan sikerült ezt a helyzetet „lefordítani”?

– A színház saját videós stábjával új, erdélyi utalással ugyan, de magyarországi vonatkozású hírekből készítettünk összeállítást. Én felvázoltam, hogy milyen híreket szeretnék, és ehhez kapcsoltuk Iván monológját. Fontos része volt ennek az is, hogy hogyan látnak minket a magyarországiak, és mi, erdélyiek miként tekintünk az anyaországiakra, és miként viszonyul a média mindehhez.

– Kötődik a kérdés: miként reagált a közönség a sajátosan erdélyi poénokra?

– Az erdélyiek számára van a darabban egy kis (ön)irónia. A magyarországi néző is észreveszi ezt, de valóban egy kicsit másként értelmezi. Talán azért is hívtak meg engem, hogy ott is újra megrendezzem, abban a közegben, ottani színészekkel a darabot, mert elsősorban arra voltak kíváncsiak, hogy mi hogyan látjuk, értelmezzük a Székely Csaba által bemutatott élethelyzetet, sorsokat, és így Csabával karöltve talán hitelesebbek is vagyunk. A reakcióról csak annyit, hogy a marosvásárhelyi próbafolyamat alatt született egy olyan jelenet, amikor áramszünet van, és Iván megpróbálja megjavítani a biztosítékot, majd egy adott pillanatban a neki segítő Irma kérdésére – „... Iván, fogjam még?” – azt válaszolja: „Fogjad Irma, amíg magyar világ lesz!”, majd megissza a pálinkát. Itthon ennél a jelenetnél olyan nevetés van, hogy a nézők kiesnek a székből, ott semmi... Nem értik. Mégse mondtam le a replikáról, hiszen nálunk nincs olyan család, ahol valamilyen kontextusban ez a mondat ne hangzott volna el. Ilyenfajta eltérések vannak az előadásban – érthetően.

– Meddig lesz műsoron a darab?

– Úgy tudom, Budapesten már az idei évadra elfogytak a jegyek. Bízom abban, hogy évekig műsoron marad. Április 5–7. között a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata három előadással – a Bányavirággal, A makrancos hölgy, avagy a hárpia megzabolázásával és a Lilike medika leveleivel – részt vett a Miskolci Nemzeti Színházban a Határtalan napok című rendezvénysorozaton, ahol kassai és szabadkai színtársulatok is jelen voltak.

– Milyen volt a fogadtatás?

– Jól fogadták mind a három produkciót, a Bányavirágot is értették, úgy éreztem, mintha hazai közönség előtt játszottunk volna. Az előadás talán eddigi leghosszabb tapsát inkasszálta. A meghívás sem véletlenül született, hiszen a miskolci színház művészeti vezetőségében van a marosvásárhelyi Béres Attila, Kis Csaba, mellettük olyan fiatal rendezők, mint Szűcs Artúr, Szabó Máté, Keszég László, Rusznyák Gábor, akik szintén megfordultak rendezőként Marosvásárhelyen. A sikernek köszönhetően május 15-én újra elvisszük a Bányavirágot Miskolcra.

– Milyen terveid vannak a Yorick Stúdióval?

– Tervekben, ötletekben nincs hiány, a legnagyobb gond, hogy a vár felújítási munkálatai miatt másfél éve helyszín nélkül vagyunk, és sajnos a munkálatokkal is leálltak, így nem lehet tudni, meddig tart ez az átmeneti állapot. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színházzal a Bányavirág és a Bányavakság kapcsán termékeny partnerség alakult ki, amelyet folytatunk, de ezenkívül vannak még olyan előadásaink, amelyeket sajnos az előbbi okok miatt nem tudunk játszani. Ha megfelelő támogatást kapunk, Nádas Péter Temetés című darabját szeretném színre vinni András Lóránttal, és Rareş Budileanu, a marosvásárhelyi Liviu Rebreanu Társulat színésze-rendezője is készítene egy előadást. Ugyanakkor folytatnám a Történelmi személyiségek a Yorick színpadán c. projektet, amelynek keretében bemutattam a Bolyai Jánosról szóló mono-drámát – a következő lépés Székely János: Dózsa színrevitele lesz. Ha találok megfelelő próba- és előadótermet.  

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató