Rémlik, hogy már megismerkedésünk előtt ismertük egymást. Talán a pompásan ellenőrzött irodalmi körön találkozhattunk, de valószínűbb, hogy a Bulevárdnak becézett népszerű kisvendéglő asztalánál barátkoztam össze a medvealkatú legénnyel, aki aztán kisebb paksamétányi verstermését is rám bízta azzal, hogy (esz)közöljünk belőlük „vaj-egyet” az általunk csak Teheneumnak aposztrofált, kérészéletű (kétnyelvű) főiskolai diáklap, az Athenaeum valamelyik számában.
Sosem kérte számon, mi lett a kéziratával, az egy ideig ott lapulhatott valamelyik zsákban, aztán bizonyára számos költözködésünk valamelyikének vált néma áldozatává.
Amint hosszú évek után ismét Marosvásárhelyre kerültem, felkeresett. A második emeleti kis szoba négyünket „vendégelt”, oldalvást kétfelől éppen csak elfért összetolva két-két iskolai katedraszerű asztal. Az ablak felől két hölgy fordított hátat egymásnak, az ajtóhoz közelebb pedig Kilyén Attila és magam.
Ide járt be, miután leadta verseit Nagy Miklós Kundnak, Vénszász Pisti, akit csak magam becéztem ekként. Ő, megkülönböztetésül a többi Szász Istvántól, a vásárhelyiségét jelölő V betűt használta.
Akkoriban kezdtek lábra kapni itt-ott némi magánpékségek. Vénszász barátom egy Brassó utcai vállalkozással kötött „szerződést”, ő adta a lisztet, cserébe némi kis pénzért hetente jókora kenyeret vihetett haza. Péntektől péntekig eltartott.
Eleinte kerékpáron járt, de aztán felhagyott vele, miután ellopták a biciklijét. Ha már lejött a Tudorból a Brassó utcába, elsétált hozzánk is. Mindenféle újság, folyóirat volt a sufninkban, s a folyosó végében, ajtónk előtt: kisasztal –, annál órákig elszórakozott, olyan lapokat böngészve, amelyekért az ember nem szokott pénzt kiadni.
Szenvedélyes láncdohányos létére szabadon füstölhetett a nyitott ablak mellett.
Egy ilyen pénteki „kenyeres” napon is ott pipált és morfondírozott a szokott helyén; lábához támasztva a nagy szatyor, benne a taligakerék nagyságú, még frissen illatozó házikenyérrel. Ízes illata, mint valami jó hír, bejárta az egész folyosót, el egészen a túlsó végén működő korrektúráig.
Időnként, ha valami irritálót vagy felháborítót olvasott Pisti, benyitott hozzám, hogy ketten háborogjunk.
Ekkor is bejött, és együtt szidtunk valakit, aki azóta már rossz emléknek sem való. A cigijét is égve hagyta kint; és amikor észbe kapott, hogy hát szívni kellene belőle, gyorsan kilépett, majd elsápadva fordult vissza.
A kenyerem… Nem hoztam be a kenyeremet?!
Nem hoztad be.
Biztos ez?
Biztos. Ha igen, akkor itt volna.
Tágra nyitotta az ajtót.
– Hát akkor ellopták!
Azonnal az ismeretlen tolvaj nyomába eredtünk. István lement a földszintre, én a fölöttünk lévő emeletet jártam be, Kilyén Attila pedig az ablakból figyelte a szomszédos Predeal vendéglő felé nyíló udvarrészt.
Meg sem járta az eszünket a szobánkkal szembeni poros, pókhálós, mindig lezárt üveges ajtó, amelyen a hátsó, a „proletár” lépcsőre lehetett jutni; az átkosban ezt használták a szürke újságírók. (A fő feljáró az elvtársaké volt.)
Hát: sem kenyér, sem tolvaj.
Lőttek a „taligának”.
Szegény István kétségbeesetten motyogta, hogy most miként számoljon el a felesége előtt, mit mondjon neki. Ki hinné el, hogy innen, a folyosó végéből, a kisasztal mellől csak úgy el lehet emelni egy (akkora!) kenyeret…
Ha nem ott történik az orrunk előtt, mi sem hinnénk el senkinek. Röstelkedtünk erősen, de hát abban a nagy épületben még késő délután is szabadon sétafikálhatott bárki.
Hosszú napokig nem láttuk utána.
Amikor ismét följárt, előbb berakta a cuccát hozzám, csak utána ment ki füstölni. És nem volt nála kenyér.
Későre kapcsoltam, ezért sosem mondtam el neki.
A csámcsogásra lettem figyelmes. Munkaidőnk vége felé, a lépcsőn ereszkedve látom, amint a fölöttünk „lakó” fiatalember, aki az általa vezetett „szervezet” irodahelyiségét szállásként bitorolta, mert rettegett volt feleségeitől és a bosszúszomjas „sógoroktól” –, kezében hatalmas karéj marmaládés kenyérrel botorkál lefelé. Oda is szólok: Hé, még letöri a kezedet!, de a hórihorgas fickó, amint meglát, sirülőre fogja a távozást.
Hát, kedves István, talán ez volt.
Most már ő is hol lehet. Bizonyára ül vagy áll vagy fekszik valahol.
Oda a mályvaillatú élet.
Feleséged sem kéri számon a mindennapit.
És te sem olvasod halk, bánatos hangodon a verseidet:
„Sípol az ősz/ faágak/ sínein szalad/ s elviszi/ a mályvaillatú nyarat.//
Lilán virít egy/ hangaszál/ rőzselángra/ gyúlt a táj/ és záporként hull
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
