2020. július 3., péntek

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Bölöni Domokos sorozata

LISZT FERENC ELFELEJTETT ROMÁNUL

Véletlenül a közösségi oldalára pötyögte ’időszerű’ bejegyzését. „Ilyen apró dőreségek gyakran estek rajta.” (Arany: A tudós macskája)

Címül ez került a napjójegyzet tetejére:

Liszt Ferenc: Elfelejtett románc

„Májusi hajnalban. Feketerigók kabaréja. (A madárvilág bohócai.) 

Szellőztetés, bekapcs. Friss kávé, muzsika. Liszt: Romance oubliée – Elfelejtett románc, de nem hegedűn, zongorakísérettel, hanem csellószólóval.” 

A pontosság kedvéért még odabiggyesztette: „Perényi Miklós: Franz Liszt, The Forgotten Romance, S. 132. Miklós Perényi, cello; Rohmann Imre, piano”.

A levelei. Kettő-három, annyi sem. Újságok, portálok. Online változatok, persze. Elsőnek a helyi lap, majd a Káfé. Aztán az erdélyi, a magyarországi, végül a megyei és a központi román sajtó.

Köszönti név- és születésnapjukat ünneplő ismerőseit, barátait. Mind kevesebben. „Fekete pohárban sárga kankalin.” (Kányádi Sándor)

Közben jelzi a masina, hogy olvassák ám a bejegyzést (amelyet, híjnye, nem is oda szánt!...), és „kommentelik”, de ízibe’.

Sőt már vitáznak is. Hogy tudniillik Liszt Ferenc tudott-e románul.

És ha igen, mitől felejtette el ezt a dallamos, képzetdús nyelvet.

Mosolyt morzsolva káromkodott magában.

Egyetlen szó sem esik a műről; vagy hogy valaki, puszta kíváncsiságból: meghallgatta, belehallgatott volna.

Mert itt ugyebár nem a zenemű a ’problem’, hanem a zeneszerző nyelvtudása. Amely ragyogó volt és hatalmas, viszont mit mondott róla ama bizonyos Alzheimer professzor úr.  Hogy bizony a százpengős géniusz agya is megbicsaklik… 

Érkeznek a megmondók, a jobban tudók, az összeesküvők, a békétlenek, a…

Ám de ám, és sőt a patikába. Élesre csorbult oda- és beszólások, a nekedmondom-nackók tűzijátéknak szánt avarszagú füstbombái.

Egyetlen józan hozzászóló akad. „Hogy mondják románul azt, hogy ’egy vágy’?”

Jött sok okos válasz:

„Un dor. Mért kérded?”

„Csak.”

És aztán ezt is derekasan félreértik. Hogy ez az „Undorító” miért utálja a románokat.

*

Hagyja buzogni a káprázatos netforrást.

Délutáni sétájából hazatérve törli az egészet.

Rohamosan csappanó „hívei” nyomban a közösségi oldal „cenzúráját” kárhoztatják, amiért, lám, valakik (tudjuk, kifélék-mifélék!) diszkriminálják a szabad véleményt…   

Csokonai Vitéz Mihály Konstancinápoly című költeményének utolsó sora motoszkál egy ideig a fejében.  

Pánikszerűen „hagyja el az oldalt”.

Próbál első szerelmére gondolni. Megkeresi Schubert Szerenádját, és nézi a cikázó fecskéket, a bolondkodó csókákat, amint a szürke felhőréteg alá szorult bogarakból lakmároznak.

A Marosról feljön a portyázó szolgálatos sirály. A lapos tetőkre rakott fészkeket lesi. Odalent, a folyó közelében lakik. Itt telelt, és itt rekedt. Főleg gémberedett verebekkel táplálkozott.

Most van a fiókaszezon.

Csapatától lemaradt árva vadlúd riadtan halad át az erkély égre nyíló szűk horizontján.

Elszégyelli magát. 

Komoly ember létére gyerekségekkel („madárságokkal”) foglalkozik.

És zenét hallgat!

Holott tényleg. 

Miért is felejtett el ez a Liszt Ferenc románul?