Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Csak beteg ne legyen az ember… mondogatta volt nagyapám, aki világéletében büszke volt arra, hogy nem egykönnyen verte le holmi láz, köhögésroham, netán súlyosabb kór. Ha néha mégis ágynak esett, türelmetlen, ingerült beteg volt, hiszen várta a munka a földeken. Hajnalhasadástól sötétedésig dolgozott, kis délutáni pihenővel, amikor meghallgatta a rádióhíreket. Pedig utolsó évtizedeiben súlyos lábszárfekély kínozta, de fájdalmakra a végén, a csontig mélyülő sebei kötözésekor sem panaszkodott, kíméletes volt a környezetével, nem akarta, hogy terhelje szeretteit…
Kórterem, idős asszony, akinek egyik lábát pár éve leműtötték. Súlyos cukorbetegséggel került kórházba, ott kapott tüdőgyulladást, heteken át kezelték igen erős antibiotikumokkal. A „bácsi”, a 18 évvel idősebb férje hajszálpontosan érkezett hozzá minden reggel 10 órakor. Mosdatni, tisztába tenni, felöltöztetni, megetetni a beteget, vásárolni a lenti kisboltban gyümölcsöt, a sarki patikában orvosságot. Az ápolókkal ellentétben végtelen türelemmel gondozta feleségét. Jóban-rosszban, nem erre esküdtem? – válaszolt kérdéssel a kérdésre, miközben szinte észrevétlenül végigsimított párja összekócolódott haján. Számtalanszor gondoltam azóta az idős párra, a nénire, aki többé nem fog repülőre ülni, hogy külföldön élő gyerekét, unokáját meglátogassa. A bácsira, aki szerette, vigasztalta, csitította.
A betegek világnapján mindig elhangzik, hogy segíteni kell a szenvedőkön, az időseken, a fogyatékkal élőkön, fontos a családon belüli szolidaritás, az egymásra figyelés, a szeretet. Gyorsuló világunkban e szavak megérintenek-e? Azon túl, hogy a közösségi oldalakon rákattintunk a nagy életigazságokról, az önzetlen szeretetről, barátságról, megható történetekről szóló posztokra, megosztjuk sok száz „baráttal”, „ismerőssel” érzéseinket, el kell jutnunk valahogy a szív bölcsességéhez. Az idei betegek világnapjának e témája elgondolkodtató, és nehéz feladat elé állít, hisz oly nehéz lemondani anyagiakról, tervekről, szórakozásról, időről (főleg időről!) azért, hogy beteg, nehéz helyzetben levő embertársainkon segítsünk.
Az egészséget azonban nem csak akkor kell és érdemes becsülni, ha már elvesztettük. Tény, hogy egyre jobb eredményeket érnek el az orvoslásban, igaz, hogy a születéskor várható élettartam az elmúlt két évtizedben átlagosan 5,1 évvel nőtt, hogy az EU-ban a 2000. évi 7,3 százalékról 2012-re 8,7 százalékra nőtt az egészségügyre fordított kiadások aránya a GDP-ből (Romániában a legalacsonyabb az egészségügyi kiadásokra fordított összeg és az egy főre eső évi egészségügyi kiadás összege is!), az is, hogy ezer lakosra számítva egyre több orvos és nővér, illetve egyre kevesebb kórházi ágy jut, a kórházi bennfekvések időtartama pedig csökkenő tendenciát mutat. Mindezek ellenére továbbra is fontos az egészségtudatos életmód, amibe nem fér bele a dohányzás (Európa lakosságának közel egynegyede dohányzik, miközben a dohányzást tartják a legnagyobb – elkerülhető – elhalálozási kockázatnak), a túlzott alkoholfogyasztás, a helytelen táplálkozási szokások (a felnőtt lakosság fele túlsúlyos, 16,7 százaléka elhízott), a szakszerűtlen gyógyszerfogyasztás, a mozgásszegény életmód. Próbáljunk hát egészségesek maradni, nemcsak önmagunkért, hanem azért, hogy másokra is vigyázhassunk! Azokra, akiknek nehéz felvenni nap mint nap a harcot a betegséggel, a közönnyel, az elfordulással.