Felháborodással vegyes megdöbbenéssel néztem végig azt a magyarellenes kampányt, amelyet a márciusi marosvásárhelyi események kapcsán az országos televízióadók sugároztak.
Felháborodással vegyes megdöbbenéssel néztem végig azt a magyarellenes kampányt, amelyet a márciusi marosvásárhelyi események kapcsán az országos televízióadók sugároztak. Az uszítás, a hazugság minden formáját kimerítették a sípoló hangú bemondónők, gúnyosan vigyorgó riporterek, mindentudó történészek, levitézlett szekusok szájából elhangzott vélemények, amelyeket a gyűlöletre felcsigázott nézők hozzászólásai koronázták meg. Valósággal elállt a lélegzetem attól, hogy 25 évvel a történtek után mennyire aljas módon hamisítják meg mindazt, amit negyedszázaddal ezelőtt Marosvásárhely magyar lakói ellen megszerveztek. Megfélemlítésünk, háttérbe szorításunk volt a cél, és sajnos az maradt ma is.
Újságíróként, aki 1990 januárjától szinte valamennyi helyszínen jelen voltam, elfogadhatatlan hazugságnak érzem, ahogy kényük-kedvük szerint másítják meg az eseményeket. Ahogy 25 évvel ezelőtt is Erdély elszakítására tett kísérletnek minősítették azt az óhajt, hogy a fordulat után igényt tartottunk mindazokra a kisebbségi jogokra, amelyek egy demokratikus államban természetesek kellene legyenek. Így például a felszámolásra ítélt orvosi és gyógyszerészeti egyetem magyar tagozatának a visszaállítása, amit áltatások és hazugságok révén akadályoznak ma is. Nem véletlenül, hisz egyes oktatók, akiknek nem kis szerepük volt abban, hogy az ülősztrájkoló magyar hallgatók megfélemlítésére a Maros-völgyi tudatlan földműveseket Marosvásárhelyre csődítették, továbbra is hangadóknak számítanak. És mit várhatunk azoktól a ma „köztiszteletben” álló orvosoktól, akik egyetemi hallgatóként a Román Diákliga tüntetésén félelmetes beszédekkel uszítottak a magyarok ellen?
Láttam, láttuk, amikor 1990. március19-én délben az első teherautók megérkeztek, s utasaik meg akarták támadni az orvosi egyetemet, ahonnan végül román testvéreik küldték tovább őket a főtérre, ahol a legsötétebb középkorra emlékeztető lincshangulatban verték le a magyar feliratokat. Majd fejszével, botokkal, vasvillával s kampós végű rönkmozgató rudakkal masíroztak Bolyait keresve az RMDSZ székháza felé. Az ostrom idején Radu Ciontea, a Vatra Românească alelnöke a Törvényszék utca sarkáról figyelte látható élvezettel az eseményeket. Később elismerte, hogy a Vatra bérelte az autókat, de azok utasait kultúrműsorra hívták. Hát ilyen „előadást” addig nem látott Marosvásárhely! Ma is megfoghatatlan számomra, milyen szer hatására támadt bennük az a vad düh, amellyel törtek, zúztak, gyújtogattak, s nagyon szégyellem, hogy szépen összeverődve mi magyarok a meghökkenéstől bénán néztük végig az indulatok elfajulását. És hiába akarják utólag összemosni a történteket, mert ha nem szervezik meg a 19-i provokációt, Sütő András megcsúfolását, a padláson rekedtek egy részének a bántalmazását, akkor március 20-ra nem kerül sor. A jóvátételt, az igazság kimondását követelő magyar tüntetőket a szemem láttára támadták meg, mintegy vezényszóra a vidékről importált román harcosok. A szervezett akció időzítésébe becsúszott hiba miatt nem lett több áldozta a főtér felől érkező teherautónak, amely a megbolydult menekülő tömegen át az ortodox templom lépcsőjébe csapódott. És ott voltam a kórházban felismerhetetlenre összevert édesapám betegágya mellett (a pagocsaiak ütötték vasbotokkal agyba-főbe), s a vele egy kórteremben elszállásolt hodákiak érdeklődésemre elmondták, hogy a Vatra Românească és a Frăţia hívta őket a pap, a polgármester közvetítésével, hogy megvédjék a vásárhelyi románokat. Azt is láttam, ahogy az ügyész sorra mindenkit kihallgatott, s nem tudom, hogy mi lett a tanúvallomásokkal, hisz a felbujtóknak, a marosvásárhelyi „kirándulás” szervezőinek a haja szála sem görbült. Végigkövettem a márciusi események után indított pereket is, amelyekben magyarok és cigányok ellen hoztak ítéletet, s a szervezők, akiknek a nevét bizalmas körökben jól ismerték, nem börtönéveket, hanem funkciókat kaptak. Azt tartja a népi bölcsesség, hogy a hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát. Mi sajnos még mindig sánta kutyákat hajkurászunk, miközben az utolsó sajtdarabkákat is kihazudják a szánkból.
