Sánta Ferenc, a székely szegénység menekültje

• 2025-07-30 15:00:00

• Kiss Zsuzsánna

Betegség, orvosok, orvoslás a magyar irodalomban (63.)

Sepsibükszádon, Marosvásárhelyen és Kolozsváron élte gyermek- és iskoláskorát az a Sánta Ferenc (Brassó, 1927. szeptember 4. – Budapest, 2008. június 6.), aki később Az ötödik pecsét című regényével (1963), illetve az ebből a regényből készült Fábry Zoltán-filmmel (1976) vált széleskörűen ismert és fontos íróvá; Az ötödik pecsétet huszonhárom nyelvre fordították le. 

A hallgatólagos szokás 

A nagy székely szegénységből – nem kevesen menekültek ki Erdélyből a második világháború „végjátéka” elől – Sánta Ferenc az anyaországba jutott 1945-ben, és a Debreceni Kollégiumban érettségizett. Tizenkilenc évesen nősült (Debrecenben), négy fiúgyermekük született. Évekig bányászként (Dorog, Pilisszentiván), üzemi betanított segédmunkásként, majd traktoristaként (Kispest) dolgozott. Első írása 1954 márciusában jelent meg, első kötete, a Téli virágzás 1956-ban. 1956-ban a Petőfi Kör vezetőségi tagja lett. Csak 1968-tól élt írásból. 1987-ben a Magyar Demokrata Fórum alapító tagjaként a közéletben is működni kezdett. Egyik fia Mózsi Ferenc néven lett író. 

Sánta Ferenc az élet nyomoron, háborún és kiszolgáltatottságon felülkerekedő értékéről, egyén és közösség egzisztenciális és erkölcsi létmódjáról írt egész életében. Hogy ennek a létmódnak az ellentmondásosságát is érzékeltessük, említsük meg legelső megjelent írását, a Sokan voltunk (Irodalmi Újság c. hetilap, 1954) című novelláját. E novella szerint a túlélésért küzdő székely családok egyikében-másikában a két háború között hallgatólagos szokás volt, hogy a legöregebb családtag elvonult a csíkszentimrei kénes „büdösbarlangba”: meghalni. Mielőtt elvonulna, az elbeszélő imádott nagyapja aprólékosan hagyatkozik fiának, gondos, gyakorlatias, a föld megtartására és a gyermekek jövőjére vonatkozó tanácsokkal segítve a jövőt, miközben bő lakomával és tiszta ruhával „búcsúztatják”. Másnap a büdösbarlang szájánál levetett s otthagyott ruhanemű közt megtalálják a kedvenc unokának szánt, meg nem evett sült csirkecombot… Az élet törvénye, a szeretet süt át ezen a móriczian tragikus és mellbevágóan kemény novellán. 

A Téli virágzás (1956) 

című novella is Erdélyben játszódik. Az elbeszélő felidézi, hogy kisfiúként hogyan gyűjtött tűzifát egy havas téli napon, hogyan talált egy megdermedt madarat a hóban, s hogyan vitte haza. Otthon a gondoktól gyötört népes család lassan felderül, miután a fagyhaláltól megszabadított kismadár éledezve a bölcsőre száll. Bár az apja helyett dolgozósorba lépett Ferike szidástól és veréstől tart, az éledező madárka láttán a mozdulatlanul fekvő nagybeteg édesapja erőre kap, felül az ágyban, átöleli feleségét és a köréje sereglő gyermekeket. A zárókép a daloló családot ábrázolja, ahol az anya a meghatottság és a szomorúság kettős érintésétől csak a sorvégi szavakat tudja mormolni az övéivel. A Tündérvilág című novella a szegénységben és szakadatlan munkában robotoló édesanya szabadságra és örömre vágyását villantja fel. Az elbeszélő (ismét Ferike) egy téli napon a nagymosással a házba szoruló édesanyját merengeni, majd zene nélkül táncolni látja, és szinte bolondnak véli… 

Vérző szájjal énekelni

Tragikumot, igazságérzetet és fájdalmat egészen éles, felvillanásszerűen sem idillikus környezetrajzzal jelenít meg a Kicsi madár című novella. Az elbeszélő fiú „bonbonért” énekel a falu embereinek, mert annyira hiányzik a pénz a családnak. Több jól sikerülő és kifizetett éneklés után Ferikét a kocsmában tovább énekeltetik. A parancsolás egyre durvább és sértőbb, a gyermek így már képtelen énekelni, dacosan ellenkezik, mire ütni-verni kezdik. Betoppan az édesanyja, hogy megmentse az ittas férfiak indulatától, de végül megalázottan maga is éneklésre biztatja Ferikéjét, és ő maga kezdi a követelt éneket, hiszen kell a pénz, enni kell adnia a családnak… Ferike vérző szájjal újra énekel. Ilyenek is vagyunk, voltunk, mutatja a szegénységről és alázatról valló író, lelkiismeretünk tükre.

A megtorlás eszközemberei 

Későbbi elbeszéléseiben Sánta Ferenc a csonka anyaország nyomorúságait is éles kontúrokkal rögzíti. A földjüktől megválni, a termelőszövetkezetbe belépni nem akaró emberek sorsa: verés, a pofozástól a botozáson, az ajkak, szemek felhasadásán, csontok törésén át a hónalj alá beszorított forró krumpliig terjed (Föld). A Kicsik és nagyok című novella egy kisfiú és egy kislány „nagyos” játékát ábrázolja minden különösebb magyarázat nélkül. A két gyermek játéka a szegénységtől szeretetében megkopott és eldurvult apa és anya viselkedését tükrözi hitelesen és félelmetesen. Várakozás, ijedezés, hajba kapás, sopánkodás, részeg ember ágyba fektetése, csalódás, amikor a munkából (és kocsmából) hazatérő férj zsebében nincs semmi pénz: ezek a jelenetek, melyeket a gyermekek eljátszanak ártatlanul, hitelesen. Az 1956-os forradalom emlékét őrzi az a novella, amelyben a szörnyű megtorlás eszközember szereplőit ábrázolja. Egy öregember és egy fiatal (ez a novella címe) a kötél általi kivégzéshez gyakorol: az idősebb tanítja a fiatalt. Fájdalmasan leleplező, emberségünket faggató novellái között vannak azért könnyedebbek is, mint például az Isten a szekéren. Az évtizedekkel később divatba jövő mágikus realizmus jegyeit magán hordozó játékos-pajkos történetben a szűkszavú és lényeglátó Sánta Ferenc a legfontosabb kérdéseket pedzi: mit tesz az „átlagos”, „egészséges” mentalitású egyszeri ember, ha egy szép napon a transzcendens, az isteni hozzászegődik, ha, mondjuk, felül Isten a szekerére…

Túlélni egy elaljasodó világban 

A Müller család halála című novellában (ebből is készült tévéfilm 1972-ben) az író a társadalmi eszmékkel és rendszerekkel szemben a családi élet nevetségességig torzított igazát, „mentelmi joggal” nem rendelkező törékenységét ábrázolja, groteszkül kettőzött – az áldozattá váló kisemberi, illetve a megmaradni tudó túlélői – alulnézetből. A hatgyermekes Wolfgang Müller szakmát vált, rendőr lesz a fasizálódó Németországban. Úgy lesz rendőr, hogy addigi foglalkozását adja fel a jobb kereset érdekében. Ő meg a felesége így is a szájuktól vonják meg a falatot, hogy gyermekeik ne szenvedjenek hiányt. Csakhogy Wolfgang túl aprólékosan, túl pedánsan tervezget, a háború kimenetelétől függetlenül is biztosítani akarja gyermekei napi kalóriaadagját, ruházatát és iskoláztatását. Ezért a gondoktól megszállt apa egészen őrült dolgot művel: plakátokat készít egyik nap, a német győzelmet köszöntve, másik nap az angol–amerikai–szovjet győzelmet dicsőítve. Letartóztatják, sorsa nyilvánvaló. A siralomházban zajlik a novella cselekménye; a főhős ott is apai kötelességeivel foglalkozik, így az utolsó pillanatban sem hiszi el, hogy meg kell halnia. Hogyan lehet tehát az egyszerű közembernek az esendő életet fenntartani, továbbadni és szolgálni egy elaljasodott világban? Sánta Ferenc novellája ma is aktuális. 

Túlélni egy velejéig beteg időszakban 

Az egészség és betegség ábrázolása szempontjából Sánta Ferenc főműveinek tekintett regényeiről is beszélnünk kell. Mindenikben a hatalom és a kisember viszonya, az etikus cselekvés kérdése áll előtérben. A biblikus című és mottójú Az ötödik pecsét (1963) méltó tárgyalása sajnos túlhaladja sorozatunk kereteit. Annyi mégis ide tartozik, hogy velejéig beteg az egész időszak, amelyben a regény cselekménye zajlik, és egyes emberek a maguk körülményei között mégis élni szeretnének. Egy pesti kiskocsmában a nyilasterror vége körül kezdődik a történet, ahol egy négytagú baráti társaság minden este összegyűl beszélgetni. Négyen négy különböző alkatot és más-más életvitelt képviselnek. Béla kolléga a szangvinikus kocsmáros, Gyuricza a kevés beszédű órás, Király a szeretőt is tartó könyvügynök, Kovács a jóságos, beteges asztalos. A társaságba egyik este betéved egy háborús rokkant, a féllábú művész-fényképész, Keszei Károly. A társalgás hevében Gyuricza különös példázatot ad elő egy kegyetlen zsarnokról (Tomóceusz Katatiki) és az alázatosan szenvedő Gyugyuról. Ez a példázat állásfoglalásra készteti a baráti társaságot. A négy barát egyöntetűen a zsarnok sorsát választaná, ha választania kellene. Keszei ellenkezik, ő a rabszolga Gyugyu sorsát vállalná. Az izgalomtól éjjel senki sem alszik, a kocsmáros vesegörcsöt kap. Keszei azonban, aki a filozófiai vitában alulmaradt, azon az éjjel elárulja a kocsmai társaságot a nyilasoknak. A furcsa példázat valósággá válik. Letartóztatják, két nap és két éjjel verik, kínozzák, vallatják a négy férfit, végül a szabadulás reményét csillantják fel előttük, ha egy halálra kínzott kommunistát felpofoznak. Hárman, akik korábban a túlélésre, azaz a példázatbeli zsarnok szerepére szavaztak, most életük mentése érdekében sem képesek embertelenül viselkedni: tehát nem pofozzák fel a haláltusáját már-már eszméletlenül vívó embertársukat. Egyedül Gyuricza valósítja meg azt, amit az asztali beszélgetésben bölcselkedve mind a négyen felvetettek, vagyis küszködve magával, de ő kilép az alázatos Gyugyu áldozati szerepéből. Felpofozza agonizáló embertársát, ezért életben hagyják, s kilökik a börtönkapun. Az órásmester a példázat valóságtartalmától előre tarthatott, hiszen egyedül felelős három leányáért és a lakásában rejtegetett kilenc zsidó gyermekért: életben kell maradnia, és haza kell tehát botorkálnia mindenáron, mintha mi sem történt volna… 

A hivatását feladó értelmiségi és az újságíró által feltárt valóság 

A Húsz óra (1964) az első olyan könyve volt Sánta Ferencnek, amelyet a (kommunista elit által igazgatott) Magvető Kiadó adott ki, miután 1963-ban részenként megjelent a Kortárs című folyóiratban. Ebben regényben találunk egy orvos mellékszereplőt, aki elvágyódik falusi körzetéből, Nyugatimádó, és környezetéhez viszonyulva közömbös, sőt cinikus. A hivatását feladó értelmiségit képviseli, szemben az újságíróval, akit egy gyilkosság ügyében küldenek oda a faluba, és aki mindent megtesz, hogy megértse az embereket és kinek-kinek az igazát. A helyszín egy kis magyarországi falu, ahol az emberek igazságérzete századok óta elfojtottan hamvadt, így a változó világ is nehezen mozdítja ki őket a csendes beletörődésből – úgy általában. Négy valamikori jóbarát köré szövődik a cselekmény, amely tulajdonképpen visszatekintés-szerű, az újságíró kérdései kapcsán bontakozik ki több (legalább három, de inkább öt) idősíkon: a földosztáskor, az ötvenes években, 1956-ban, a hatvanas években – és utalások szintjén szó van a Tanácsköztársaság koráról, a két háború közti időkről, a második világháborúról és így tovább. Húsz riportkészítő óra alatt húsz év pereg le a falubeliek elbeszéléseiből. Megszólalnak a falu közemberei és tisztségviselői, a téesz dolgozói, az állami gazdaság igazgatója, akit állandó elégedetlenség és fenyegetés ér. Találkozunk a Tanácsköztársaság résztvevőjével, akinek fia, ifj. Varga Sándor, a volt párttitkár 1956-ban barátja gyilkosává lett. Látjuk és halljuk az egykori földbirtok grófját, a megkeseredett tisztviselőt, a meggyilkolt Kocsis Benjámin családtagjait. Találkozunk asszonyokkal, akik a nyugalmat és békét próbálják előhívni maguk körül. Elmondja véleményét a mozgalmi ember, aki hisz az új rendszerben, beszél a kommunizmus ellenségének számító ember is. A téesz igazgatója (Igazgató Jóska) szóval és verekedéssel is próbálja „bajszerző” dacosságáról, „kívülállásáról” leszoktatni a valamikori cseléd, később fiából orvost nevelő barátját (Balogh Antit); ezt mondja neki:  

„Hát ki csinált embert a te gyerekedből? Orvos lett a fiadból vagy földönfutó, urak cselédje?! Házat épített-e, vagy ólban, pajtában lakik-e, mint magad laktál énvélem együtt, mert az volt az, még ólnak sem jó, baromnak sem! Ki szenvedte ki az árát, ha nem a te apád meg annak az apja meg mind-mind a szegénységnek az embere a sok történelemben! De emlékezzél csak, amikor mondtam néked: Ne bújj el, ne álljál félre, ne engedd, hogy más vegye a kezébe a te forradalmadat! […] S még ekképpen is a tied lett ez az ország! Megéheztél érette, liszted, búzád, krumplidat vitték, padlásodat seperték – de a fiad, az ingyért tanult! Orvost ingyért kaptál! Patikát ingyért kaptál! A cselédházból kiköltöztél! Hát akkor kit állítanál a falhoz?” (Húsz óra, XVIII. fejezet)

Sánta Ferenc az írást a remény felcsillantása nélkül céltalannak ítélte, így történhetett, hogy sok későbbi munkája végezte a Dunában (kortarsonline.hu/aktual/santa-ferenc). 

*Múltkori cikkünk főcímében sajnos helytelenül jelent meg Márai Sándor neve: ezúton kér bocsánatot a „technika ördöge”.