Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Ha Budapesten nagy ritkán megfordultam az évek folyamán, szinte sohase kerülhettem el a kérdést, mely így szólt: találkoztam-e már Barcsay Jenővel? Nem, nem találkoztam. Csak szerettem volna. Miért nem megyek el hozzá?
– Mert olyan embert, aki világot teremt, akármikor nem lehet zavarni.
Nem tudhatom, milyen napra esik az ő vasárnapja. Lehet, hogy keddre, én meg szerdán esnék a nyakába. Kedvemért a kedvét, mely igen-igen fontos az emberiségnek, nem teheti félre.
Félreteszi, mondták.
– Hiszen földiek vagytok.
Jól tudtam én azt, hogy földiek vagyunk. Katona község, ahol ő született, részemről egy jó futásnyira volt hajdan Pusztakamarástól. Ma már sokkal messzebbre van. Másfél óra alatt nem tudnék odáig elkarikázni. Ő sem igen, ha kedve támadna Kemény Zsigmondot meglátogatni.
Ugyanis mindketten megöregedtünk.
Ezt onnan is tudom, hogy végül a múlt esztendő tavaszán meglátogathattam őt, s amidőn közös emlékeinket elészólítottuk, elképedtünk bizony: olyan nagyon messziről jöttek felénk az idő homályából.
Jenő bátyám meghívását Bihari József, a Pest Megyei Múzeumok igazgatója hozta, s vitt is engem azonmódúlag asszonyostul a Nagy Földihez, aki negyedszázaddal idősebb nálam, de én ennyivel fiatalabb sohase lehettem. Azok a gondok, amelyeket ő Párizsban, Velencében szabadon eresztett, mint zsákból ugrasztott macskák, hozzánk visszatértek, hogy a mieinkkel együtt szaporítsák a fennmaradás keserveit, amelyeknek szolgálatában némelykor három nap is egy esztendőt teszen ki.
Az én földim a Mezőséget elhagyván égi tünemény lett. Hozzánk visszaszivárgó fényét titkos jeladásként már apám is észlelte, mikor így szólt egyszer:
– Te, fiam! A gépész komám mondja, hogy a tekintetes úréknál hallott valamit. Azt mondják, innen, a mi környékünkről valamikor régen elment volt valaki, abból híres, nagy ember lett, az egész világon ismerik. Vajon ki lehet az?
Törtük a fejünk. Hadvezér nem lehet, háborút nem nyertünk. Patkó János lenne? Ama frátai születésű Kótsi, aki színházat alapított Kolozsvárott? Annak közel kétszáz esztendeje, valaki másról lehet szó. Regényíró? Annak a hírét helyben Kemény Zsigmond tartja, ám az ő hírének is nagyobb része báró, és születésileg nem idevalósi. Csak meghalni jött Pusztakamarásra. – Ó, tudom már, tudom! – ütött apám a fejére. – Ő találta fel a telefont. Edison munkatársa volt. – Ez Puskás Tivadar lett volna, de kettős tévedés útján: egyrészt nem a környékünkről való, hanem ditrói, másrészt: éppen hogy nem ő találta fel a telefont.
Csalódottan hagytuk abba a fejtörést. Íme, megint elesünk valamitől, ami jogos tulajdonunk lehetne. Az emberi nagyság épp megosztottságában fénylik föl igazán; azoknak büszkeségével is, akik a nagyság hordozóját a magukénak tartják, hírét, nevét a ragaszkodásukkal mentik át a jövendőbe. És minderre mi, mezőségiek is hajlamosak lennénk, ha akadna valaki, hogy önmagunk felé tereljen bennünket.
Végül – bánatos megrekedtségünkben – a kántortanító taszított egyet rajtunk, mondván:
– Akiről szó van, nem lehet más, csakis a katonai jegyzőnek a fia: Barcsay Jenő.
– Él-e még? – kérdeztük.
– Él és működik, hál' istennek.
– Mit működik?
A mi kántortanítónk begörbített mutatóujjával elsimította a bajuszát, majd egy meszelő mozdulattal azt mondta jelentősen:
– Fest.
– Képeket? – kérdezte apám.
– Csakis – mondta a kántortanító.
– Kár, hogy nem láthatjuk – szólt csöndesen apám, és lerítt az arcáról, hogy mégis jobb szerette volna, ha Barcsay Jenő találja föl a telefont.
Amit aztán később megtudtam róla: Nagy Imre festő barátomnak köszönhetem. Ők ketten úgy mentek egymás mellett, hogy egyik a másikra nem homályt, hanem fényt vetett.
Ott találtam tehát magam Barcsay Jenőnél, aki gyermekkorában megfordult az én szülőfalumban is, aki Katonából elment valahová, és mi szem elől tévesztettük, majd azután, hogy csillagfényére felütöttük a fejünk, személyesen is így szólt hozzám, földijéhez:
– Nohát, olyan vagy, amilyennek gondoltalak.
Elek apó, mondtam én magamban, fényképek után az arcát immár ölelésközelből nézve. A geometrikus szigor, a filozofikus formatömörítés mestere, aki mindenben az embert látja, de annak képi jelét absztrahálja oly erős tömörítésben, mintha görög drámát sűrítene egyetlen jajkiáltásba, mely annak minden igéjét mégis magában hordozza – az anatómia professzora, kivel együtt jár az ijesztő hír is, miszerint konstruktivista, mélázó tekintetével, hófehér szakállával tisztára a kisbaconi mesemondóként jött elibém. S ahogy megszólalt, máris megfuvintott engem a Mezőség szelíd-szendergő hangulata; a szóejtés lágysága úgy árulkodott róla, mint lisztes molnárról a kalapja.
Aztán leültünk, aztán koccintottunk, elhessentettük a majdnem századnyi időt, mely az ő születésének s már-már az enyémnek is a horizontját jelzi.
Festőnél képet néz az ember; mi emlékképeket idéztünk föl. A gyekei és katonai tavak nádasvilágával kezdtük, majd világháborús kalandokkal folytattuk. Ő kilencszáz és tizennyolcba ment vissza, én csak negyvennégyig hátrálhattam. A vadrucákat s az álmos, tocsogós rétekre mélázó szürkegémeket ő is onnan rebbentette föl a két kicsi falu: Gyeke és Katona határából, ahol vándormadaras őszi napokon a sás között magam is rá-rábukkanok a gyermekkor foszlányaira. Elázott tavi tündérként, hosszú csepűingben anyám a derékig érő, iszapos vízben kendert mosott; fülemben békazenével, orromban a táj mocsárszagával a parton üldögélve néztem őt, hajnaltól estig tartó hajladozását, feje fölött a vízcseppek ezüst rajzását a fáradatlan világszentelésben.
– Kenderáztatni mi is odajártunk – mondta Jenő bátyám.
– És tizennyolcban hogy volt? – kérdeztem. – Merthogy azt is nevezetes esztendőnek mondod.
Ő.
fejcsóválva. Galibás egy esztendő volt. Katonába is bevonult volt a román hadsereg. Akkor engem istenesen meghurcoltak.
ÉN.
Engem is – istentelenül.
Ő.
talán azon nevetgélve, hogy az ember istennel vagy nélkül mindenképpen meghurcoltatik. Veled ez később történhetett.
ÉN.
Negyvennégy őszén.
Ő.
Úgy igen. Hiszen teneked csak egy világháborúd lehet. Nekem viszont kettő is van. Tehát az történt, hogy gránát robbant a templomban. Ki tehette: azóta sem tudom. Tettesnek viszont engem szemeltek ki a katonák. Azt mondhatták: Barcsay az enyedi Bethlen Kollégium diákja, a diákok mindig is tele voltak lőporral, tehát csakis ő lehetett a gránátrobbantó. Hát téged mivel vádoltak meg?
ÉN.
Engem azzal, hogy fegyvert fogtam.
Ő.
S fogtál-e?
ÉN.
Kétszer is. Az történt, hogy az észak-erdélyi csatározások folytán rengeteg fegyver maradt a határon elhajítva. Egy ilyen talált Mauserrel vagy mivel a bátrabb kamaszok nekiláttak célba lőni. Két golyót ilyenformán magam is kilőttem, hogy eltaláljak az erdő szélén egy vastag cserefát. Mai napig az az érzésem, hogy nem találtam el, akkorát rúgott rajtam a puska.
Ő.
Ez volt a te fegyverfogásod. Nevetés.
ÉN.
Annak előtte parittyához voltam szokva.
Ő.
Engem azután Katonából bekísértek Kissármásra. Ott bezártak egy tyúkketrecbe, hogy ítélkezzenek fölöttem.
ÉN.
Éppen oda vittek bennünket is. De nem tyúkketrecbe zártak, hanem istállóba.
Ő.
És mit kaptatok?
ÉN.
Az elején csak ígéretet: akasztásra, agyonlövésre. Hát te, Jenő bátyám?
Ő.
Ilyesmit helyeztek nekem is kilátásba. Már nem tudom, kinek köszönhetem, hogy néhány nap múltán eleresztettek.
ÉN.
Én tudom, kinek tartozom köszönettel. Az akkori román jegyzőnek, akivel annak előtte egy ócska hegedűt cseréltem volt el Petőfi összes verseire.
Ő.
Akkor az rendes ember volt.
ÉN.
Poétalelkületű. Magányos óráiban szépen hegedült, hosszú sétái közben az égre merengett. Csöndes, tűnődő szavaival Petőfiről is beszélt nekem, amikor iskolailag kötelező nyári gyakorlatként a községházán iratokat másolgattam.
Ő.
És mi lett az akasztással?
ÉN.
Az ítéletet pofonokra változtatták. A célba lövő társaságot, meg azokat az öreg magyarokat, akik csendőri parancsra egy hidat megjavítottak, hogy azon a német páncélosok átmehessenek, az őrmester sorba állította, s néhány szivarszünet kivételével déltől napestig pofozta. Engem, miután a magamét megkaptam, az említett jegyző kiszólított a sorból. Fuss hamar apádért. Dehogy kellett futni. Ott sápadozott az ajtónál anyám mellett, aki a falnak esve sírt már órák óta. Apám azután a jegyző levelével begyalogolt Tordára a prefektushoz, aki talán katonai parancsnok is lehetett egy személyben. Így mentettek föl a fegyverfogás vádja alól.
Ő.
Ezután kétszer is meggondolod a cserefára való lövést.
ÉN.
csak magamban. Jó tudni, hogy tetteink értelmét azok megítélése hordozza.
Néztük egymást, nevettünk a hátunk mögé került szakadékok felett. Később az is szóba került, hogy valamely alkalommal nem átallottam minden engedelem nélkül megszólítani Enyeden a kőarcú fejedelmet, aki legelsőnek figyelt föl Erdélyben a nyelvi különbségekből támadó pofozkodásokra. Joggal mondhattam tehát Bethlen Gábornak: Kegyelmed, ha emlékezni méltóztatik, egyebek között a testvériségnek ügyét is reánk hagyakozta: magyarnak, románnak, szásznak – a székelyt nem említem, hiszen az is magyar – közös kertmívelő gondját; az egymással farkasszemet néző indulatok helyére az egybefonódó pillantást a Kárpátok tövében.
Mindketten úgy vélekedtünk, hogy ehhez akkor is ragaszkodni kell, ha bátor őrmesterek meg is ijednének egy gyermek árnyékától.
Elmenőben egy rajzot kaptunk Barcsay Jenő bátyámtól emlékbe.
Emléket az emlékeiből. A szülőföldnek egy kis tükörcserepét.
Kuszaságból kuszaságba bonyolódó grafikai vonalait a szülőföld sugallta, melyhez lassan igazodni kezd már az arcunk is.
Madárléptek a végtelen fehér semmiben.
Forrás: Sütő András: Omló egek alatt / Arcképvázlatok és tűnődések gyászőrségben
Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp.; Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1990
http://www.irodalmiakademia.hu